“A Vértes kedves, nem tagadom”

2014.08.09. szombat  – Cartographia-kupa; Vértesi Barangolás 50

Nagyon vártuk már ezt a túrát! 🙂

A helyzet az, hogy még a társkeresős adatlapunk kölcsönös megtekintésekor és az első levélváltáskor tisztáztuk, hogy a Vértes mindkettőnknél a dobogós helyet foglalja el a magyarországi hegységek közt ❤

Reggel Tatabányáról robogtunk Gántra, azon az úton, amely talán a legkedvesebb útszakaszom az egész országban, a pocsék minősége és a beláthatatlan hajtűkanyarok ellenére. A faluhatárban utol is értük Zsolti autóját 🙂
Nagy sürgés-forgás fogadott minket az iskola udvarán. Elég hűvös volt, de bíztam benne, hogy később felmelegszik az idő, úgyhogy nem vettem fel hosszúujjút. Ez a túra néhol a Kék Túra már ismert szakaszait is érinti majd, hát várakozásteljesen vágtunk neki, hogy a kék négyzeten kijussunk a faluból.

Sajnos rögtön a legelső kereszteződésnél hibásan lett kitéve a nyíllal ellátott papírlap, így végül egy sikátoron keveredtünk vissza a főútra, onnan a kitelepítési emlékmű mellett nekivágtunk a falut övező domboknak. Éppen kelt fel a nap, és káprázatos narancsszín fénnyel vonta be a rét felett gomolygó hajnali ködöt. A gömbölyű dombok sötétzölden terpeszkedtek a láthatárig, a rétet megannyi lila virág borította, elszórtan néhány girbegurba kis fával. Valami mennyei látvány volt! ❤ Azt hiszem, ezt a fénykép se tudná visszaadni.

Felmentünk a keresztig, majd a köves csapáson bevettük magunkat a sűrűbe a kék háromszög mentén. Szépen fel voltak festve a jelzések az alacsony fákon, gyerekjáték volt a haladás. Nemsokára elértük a meddőhányókat, ez a szakasz a zöld fűcsomókat és a néhány fát leszámítva vidám marsbéli tájra emlékeztetett – vagy csak mi voltunk vidámak? 🙂 Mindenesetre a buckákról lefutva nemsokára elértük az első ellenőrző pontot (Anger-rét). Innentől kétoldalt buja bozóttal övezett, jól járható úton siettünk tovább, szinte egyenesen, átkeltünk a főúton a Bányamúzeumnál, majd kefesűrű, póznavastagságú fák között egy minimálisan emelkedő, széles ösvényen jutottunk el a Mária-képes fa tövébe, ahol pontőr helyett felírandó kód várt. Rengeteg gomba virított körös-körül, nyilván az elmúlt hetek esőzéseinek következményeképp, viszont a sár egész elhanyagolható volt.

Innentől nagyobb csapattal mentünk, elég gyorsan is haladtunk, egymást húztuk fel a hullámvasútszerű, de végig abszolút jól járható szakasz emelkedőire, viccek és túrázós történetek közepette. Kicsit borult volt az ég, de így legalább nem pörkölt minket a nap. Egyszer le kellett térnünk a széles útról, és a sűrűben megmászni egy buckát, s a szakasz végén, a Géza-pihenő előtt egy erőltetett kaptató is elénk kerül, de persze senki nem akar szégyenben maradni azzal, hogy lemarad 😛 Még Zsolti is csak tessék-lássék panaszkodik 😀 Felírjuk a következő kódot és nekilendülünk az újabb hullámvasutazós szakasznak a széles úton, fiatalos erdőn át. Ekkorra már ragyog a nap.

Innentől Csákberényig a zöld sávon haladunk, jórészt lefelé, így egyre inkább szétszakadozik a csapat, nekem most valahogy kevés kedvem van futni. De annak örülök, hogy idáig húztak a vén rókák, legalább nyertünk egy kis időt. Sokszor van úgy, hogy nem is a túra fáraszt ki, hanem az, hogy sokáig tart. Ezért kéne megtanulnom tartani a néhol erőltetett tempót, megéri.

A falu előtt nem sokkal aszfaltúton haladunk egy darabig, Zsoltival hármasban, s láss csodát: két őzet látunk átszaladni előttünk, bizonyára a jobbra vezető csapásra leszakadó túratársak ugrasztották fel őket 🙂 🙂

Csákberény Teleháznál kút van, de lehet szódát is kapni; Zsolti nem is állja meg, hogy ne emlékeztessen a Löszölőre, ahol majdnem szomjan haltam, mert csak szóda volt, ő bezzeg imádja a szódát 😛 Volt tisztességes mosdó is, ennek mindannyian örültünk. Kis pihenő után (megérdemeltük; 3 és fél óra alatt megtettünk 20 kilométert!!  😮 ) újult erővel keltünk útra, de rögtön el is néztük a jelzést, a helybeliek kiabáltak utánunk, hogy egy utcával előbb kellett volna balra fordulni… És tényleg 😀

Innen megint kaptatós rész következett, gyönyörű erdőkön vágtunk át – ha megkérdezné valaki, mitől szebb a Vértes, mint más erdők, nehezen tudnám megmondani; talán vadregényesebb, talán természetesebb, bár mindez igaz a Bakonyra is, de a Vértes sokkal családiasabb, kisebbek  távolságok, a szintek; könnyebben bejárható. Szeretem, na ^^

2014-08-09 11.13.22

Ez a hosszabb, csaknem 10 kilométeres szakasz a csókakői várig vezet, bár a várba nem kell felmenni. Ezt némi megkönnyebbüléssel veszem tudomásul 😛

A zöld rom-jelzésen kell végighaladni a mély, szűk szurdokon le a falu felé.

2014-08-09 11.34.42

(Várjátok meg Zsoltit! 😀 )

2014-08-09 11.34.13

Gyorsabb útitársaink szembejőve élcelődnek, hogy azért hagytak nekünk is pár morzsát az etetőnél… 😛 A szurdok végén egy napsütötte réten megkapjuk a pecsétet, aztán válogathatunk zsíros és vajas kenyér, barack-, szilva- és somlekvár között, utóbbi valami észbontóan finom, de a többiek szerint a szilva is remek volt. Még sört is lehetne kapni annak, aki akar és nem vezet 😛 Szegény Zsolti…

Míg töltődünk, Boldizsár is befut az elmaradhatatlan túrabotjaival, elmesélni, hogy Kláriék, akiket nem láttunk reggel a rajtban, pedig mindig pontosan szoktak érkezni; most hátramaradtak és gombásznak 🙂 Eddig nagyban tanakodtunk, mi lelte őket, jönnek-e egyáltalán, hiszen ha jönnek, mindig ott szoktak lenni rajtindításkor; meg emlegettük, hogy örülne Klári ennek a sok gombának, a Hévízgyörk túrán is sóvárogva nézte a gombászókat. No lám 🙂 Akkor lehet, nem is érnek utol.

Boldizsár persze most sem hagyja lazsálni a csapatot, hamar útnak is veselkedünk vissza, felfelé a szurdokon. Közben a várható lakoma képeit idézzük az odafelé tartó megfáradt túratársaknak 😀 Én lassan kezdek kifáradni, a lábam is fájdogál, pedig jó lenne a többiekkel tartani… Egy végeérhetetlen egyenes fasormenti út után újból az erdő következik. Szépséges, fiatalos erdőrész, árnyékot tartanak a lombok. G lemarad mellém, Zsolti húzatja magát Boldizsárral, jó messzire elhaladtak, kezdek elpittyedni 😦 Váratlanul felfedezzük, hogy a kék sáv elkanyarodik jobbra a bozótosban, a fiúk ellenben zsinór iránt nyomultak tovább a kék kereszten Mór felé. Pedig még a fára is ki volt írva!!! Szerencse, hogy meghallották, mikor utánuk kiabáltam 😀
Eme szerencsés véletlennek köszönhetően elébük kerülünk a napperzselte, keskeny erdőszéki földúton, és ez valahogy felvidít 😀 Persze hamar utolérnek, de innentől nagyjából tudunk megint együtt menni egy darabon. Közben nosztalgiázunk G-vel, mennyire más volt ez a sűrűs-kanyargós szakasz télvíz idején, csupasz fák között, az ellenkező irányban, olykor süvítő jeges szélben… Akkor is hangulatos volt, de most valami meseszép! 🙂

Az utolsó előtti ellenőrző pontnál (Pátrácos) három néni vár ránk müzliszelettel meg vízzel, itt végre zoknit cserélek, már Csókakőn is akartam, csak akkor fontosabb volt a kaja meg a pihenés. Az edzettebb túratársak sorra haladnak el mellettünk, többekkel folyamatosan versenyzünk, előzgetjük egymást. Innentől egyre több a napsütötte szakasz, sok helyt ráadásul nagy, éles, vakítóan fehér kövekkel, igyekszem összevakarni a kitartásomat, a zoknicsere segít, de a fájó sarkam nagyon megnehezíti az efféle úton haladást 😕 Boldizsárék kisvártatva maguk mögött is hagynak ismét. Egy hosszú, egyenes szakasz végén még megpillantjuk őket, de csak néhány másodpercre. Eztán kanyargós, enyhe emelkedő jön, szerencsére árnyékban, míg meg nem pillantjuk Mindszentpusztát a kéktúra pecsételőhellyel, a rossz emlékű gánti kéktúra helyszínét, ahol ránk szakadt az addig csak készülődő őszi felhőszakadás, és a Gántig hátralévő 6 kilométer gyötrelmes meneküléssé fajult, ronggyá ázással, rázós villanypásztorral és vacogós hazatéréssel; de ez még tavaly novemberben volt, most bezzeg alig van felhő a kék égen, kutyák futkároznak körülöttünk, s bármily hihetetlen, tényleg csak 6 km van hátra az ötvenes túrából! Nagyon kicsit leülök kinyújtani a lábam, mert bal térdem kezd megfájdulni, persze, nem bírja a plusz terhelést, amit a jobb sarkam kímélése végett rakok rá, de innen épp csak egyetlen kis gömbölyű dombocska van hátra emelkedőnek, amit igyekszem lendületes, hosszú léptekkel meghódítani, aztán kacskaringós, vízmosásos, köves völgyön szaladunk lefelé.

2014-08-09 14.52.51

Mindenki milyen vidám 🙂

Próbálom összerakni emlékeimben az esőfüggönnyel homályosított tájat – most gyönyörű zöld völgy, magasfüvű erdőszél, keréknyommal szabdalt szekérúttal, majd a szántóföld szélére kiérve már széles, poros dűlőút, nem is oly messze látszik a falu tornya.

2014-08-09 15.06.28

Tűz a nap. Kicsit nyűgös vagyok, úgy érzem, G egyre gyorsít a tempón, de talán igaza van, minek most pihenni, mikor pár lépés, és már a célban vagyunk, ahol annyit pihenünk, amennyit csak akarunk. A faluhatárban most teljesen száraz az árok, amit át kell ugranunk, míg legutóbb méteres mélyen el volt öntve az esővízzel, mellette a villanypásztor, amit gyanútlanul megmarkoltam – most már csak szemforgatva nevetünk az emléken 🙄 és a villanypásztor mellett sértetlenül elosonva beérkezünk a faluba. Tényleg két sarokra vagyunk már csak a céltól. Kézenfogva sietünk végig az utcán, bárhogy fáj a lábam, annyira jó célba érni, együtt ❤ Ráadásul egy ilyen hosszú menetelés után, és nem összetörve, hanem fürgén és vidáman 🙂

9 óra 40 perc. Sohasem mentem még ilyen jó időt ötvenes túrán!!! 😮 Zsolti és Boldizsár még a célban várták az oklevelet, mikor beszaladtam a kapun 😀 Mesélték, hogy tanakodtak, hány percet sikerül ránk verniük. Húszat tippeltek, négy lett belőle 😛 Menők vagyunk!!! Még én is 🙂