Csipkerózsa

2014.09.06. szombat – Mátra Teljesítménytúrázója; Vadrózsa 30

G természetesen a 150-en indult. Hetekkel előtte már csak ezen járt az esze, de biztos voltam benne, hogy meg tudja csinálni! (Igazam is lett 🙂 )

Szombat hajnali 6-kor elköszöntem G-től és Istvántól a 150-es rajtnál, aztán visszabújtam kicsit aludni a kocsiba. Ezzel sikeresen átaludtam a 7 órási indulást a rövidebb szakaszokra. Fél 8 előtt valamivel ébredtem fel, s mire összevakartam magam, 7:50 lett. K.István, útitársam a Várakon 10 perccel előttem indult el a túrabotjaival, gondoltam, legalább lesz kit kergetnem, talán behozok valamit az időből 😛 Merthogy most is kinéztem magamnak egy buszt, ami 13:50-kor indul Rózsaszentmárton központjából Pest felé, jó lenne azt elérni…

A falut aszfaltúton hagyjuk el, majd némi hullámvasutazás után egy jobbkanyarral végeérhetetlennek tetsző szántóföldre térünk. Továbbra sem szeretek a barázdákban botladozni, de sár legalább nem nagyon van. Itt a Mátraalján még csak dombok gömbölyödnek a láthatár szélén, erdő sincs nagyon, inkább ligetes-bozótos. Az egyik zöld füvű domboldalban feltételes ellenőrző pont vár minket, majd a Kopasz-hegy oldalában lefutva újabb aszfaltútra fordulunk. Tényleg kocogok, egyrészt jókedvemben, másrészt, mert utol akarom érni Istvánt, a miheztartás végett 😀 Közben azon gondolkodom, hányadszor járok már idén a Mátrában, és mennyire megszoktam, megszerettem ezeket a túrákat, immár G nélkül is megtalálom a helyem, nem aggódom, ha esetleg elkeverednék, találok útitársakat, ha úgy adódik, de legfőképp meg tudom “harcolni” a túrát saját erőmből is, Gtől és mindenkitől függetlenül. Ez az igazi győzelem.

Az útról az erdősávba visszatérve nekiveselkedünk a Somlyónak, az első ellenőrző pont felé. Borús-hűvös az idő, csak a csipkebogyók piroslanak mindenütt, a túra nevéhez illően 🙂 Kanyargós csapás vezet fel a sűrűben, majd ahogy a tető felé közelítünk, egyre ritkásodik, és szaporodnak a sziklák. Odafenn a csúcsról kedves kis makettként tárul elénk a környező falucskák látképe, kapunk csokit, s ha lehet, még csavarosabb útvonalon ereszkedünk le a piros plusz jelzésen, mint ahogy feljöttünk. Csúszik a bakancsom, fától fáig szökdécselek, és először gondolkodom el komolyan azon, hogy jól jönne egy pár túrabot… Már csak térdkímélés céljából is. Sorra előzgetem a túratársakat, de persze a bakancsom a morzsalékos lejtőn telemegy mindenféle zavaró törmelékkel, így, miután jószerivel zuhanórepülésben jutunk le egy sima, földes lejtőn a rét szélére, meg kell állnom kitakarítani a cipőmet, vissza is előznek sokan. A keskeny dózerúton nem sok remény van szépíteni, de szerencsére a többiek is jó tempóban haladnak. Fiatalok, öregek, kutyák, gyerekek, terepfutók – elég vegyes a társaság. Egyre mélyül az út a bozótosban, egészen az erdőig. A piros kereszten a kefesűrűn álló fák között tovább kanyargunk, még mindig lefelé, mígnem egy hirtelen jobbkanyarnál leszakad a piros kör jelzés, amely az itiner szerint a Széleskőhöz vezet, a 2. ellenőrző ponthoz. Mégis, sokan továbbmennek a piros kereszten. G-re gondolva én inkább az itinert követem, lecsusszanok egy nyirkos kis völgyteknőbe, majd a túloldalán újból felkapaszkodva némi körülnézegetés után felfedezem a széles turistautat a jelzéssel, enyhén felfelé vezet egy patakvölgy oldalán. Autó áll az út szélén, a hátulja tele vizes gallonokkal, de embert nem látok. Kisvártatva azonban egy balkanyar után elém kerül a tó.

2014-09-06 09.13.58

Kicsit emlékeztet a zempléni tengerszemre…

A keskeny vízparton a szervezők teli szőlőskosarakkal várnak. Kicsit elmerengek – mintha tegnap lett volna a Patai Mátrán az a temérdek cseresznye és meggy, meg a Merzse-mocsáron a mézédes sárgabarackok hegyei. Tényleg itt az Ősz…

Jólesik nagyon a szőlő, de még meg kell küzdeni egy rövid, de szinte függőleges, csupasz dombkúppal, hogy aztán a piros kör visszatorkolljon a piros kereszt útvonalába, és nem túl vészes, de folyamatos emelkedőn felvigyen a Hármas-határra. Itt rövid ideig egy sráccal haladok együtt, aki elmeséli, hogy tavaly itt lódarazsak serege támadt a túrázókra, többeket mentővel kellett elszállítani 😕 Remélem, ezúttal több szerencsénk lesz.

Darazsak nem mutatkoznak, ellenben a jelzés egészen tisztán látható a fákon, kanyargós, köves lejtő, élmény rajta lefelé gurulni, futásra csábít. Az erdő színei még éppen csak hogy elkezdtek aranyossá fakulni, gyönyörű szép! A lejtő alján megint műútra érünk ki egy forráshoz – Köszvényes-forrás a neve az itiner szerint, talán gyógyvíz? Nem merek próbálkozni vele, remélem, az Eszter-forrásnál kapunk vizet.

Kapunk, sőt szőlőt is megint, nagy az öröm 🙂 Innentől sajnos jócskán kell még az aszfaltúton menni Szurdokpüspökiig  – kanyargós szerpentin, most örülök a borús időnek, tűző napsütésben ez nem lenne túl kellemes. Viszont annak nagyon nem örülök, hogy a szedres aljnövényzet egészen belóg az útra, és semmi kilátást nem biztosít a szemből dombnak felfelé repesztő gyanútlan autósoknak 😕 Párszor kamionok is jönnek, ilyenkor lehúzódni sincs hová a szalagkorlát és a növényzet miatt 😕 Nagyon megkönnyebbülök, amikor Szurdokpüspöki házai előtt közvetlenül egy hajtűkanyarral lecsavarodik a piros sáv jelzés a növények közé, alig ember-széles nyomtávon, de legalább már földút és nincsenek autók. Átlábolok a patakon, közben a bozótost fokról-fokra felváltja az erdő. Teljesen egyedül vagyok, elhaladok pár gombász emberke mellett, és egy sorompónál befordulva a Nagy-Hársas emelkedőjének veszem az irányt.

A jó öreg mátrai hegymenetek… Van már összehasonlítási alapom éppen elég, ha csak azt vesszük, hogy hódítottam meg a Várak-túrán a Kékest a kék pluszon teljesen egyedül, már az megmutatja, mennyit fejlődtem január óta. Már nem rettegek a hegymenetektől. Már nem szeretek megállni közben. Már néha arra is képes vagyok, hogy menet közben élvezzem a táj látványát a fák közt, egyre magasabbról. Jó érzés, nagyon jó. Nem tűnik nehéznek. Egyszer úgyis vége lesz.

A kilátó alatt két srác rak tábortüzet. Alig állok meg, máris sietek tovább, vissza a Hármas-határ felé. Mikor odaérek, szinte megdöbbenek, mennyire közel van már a túra vége.

2014-09-06 11.42.52

Mondom, hogy jól látható a jelzés 😀

Kocogok az úton, végestelen végig. Nem érzek fáradtságot. Kísérnek a csipkebogyók, mint sok kis tulipiros jelzőlámpás.

2014-09-06 11.47.58

Egyébként (nevessetek csak!) volt olyan kanyar még a túra elején, ahol nem voltam biztso benne, merre forduljak, és a csipkebogyós ösvényt követtem, amely, mint pár lépéssel később kiderült, helyesnek bizonyult 🙂 🙂 🙂

Egy leszakadó balkanyar visz ki a pincesorhoz, amely először szépen kiépített víkendházak sora, de aztán visszatér a bozót, noha a jelzés egyértelműen vezet tovább. A széles, poros dózerúton jobb felé látom a hosszú csíkban menetelő túrázókat a falu irányába. De ha itt balra kell menni, akkor azok hogy kerültek oda??? 😯
Az itiner szerint a pincesoron kell lenni az ellenőrző pontnak, így gyávaságomat és telefonálás-fóbiámat leküzdve felhívom a szervezőt. Azért meglehetősen töri már a lábam a vén bakancs, inkább egy telefon, mintsem hogy kockáztassak egy eltévedést!
Némi birkózás után a térerőhiánnyal, sikerül tisztázni a készséges szervezővel, hogy jó az irányunk, egyszerűen a másik pincesornál lesz a pont. Na hiszen… Sürgősen össze kell kalapálnom a megrendült mentális állóképességemet, mert egy emelkedőt is meg kell még mászni a villanyoszlopok mentén, hogy aztán egy másik oszlopsor nyomvonalán egy bozótos irtás-sávon fussunk le meredeken a másik pincesorhoz, ahol csakugyan ott van a pont 🙂 Barátságos kínálgatással üdvözölnek, még bort is lehet kóstolni, nem bírok neki ellenállni, de utólag megbántam, hogy nem a fehéret választottam, nagyon savas volt az a vörösbor 😕 Erdőszélen visz lefelé pár métert az út a szántóföldekig.

Azért arra ügyeltem, hogy vizet is pótoljak mellé, mert mostanában nem ittam alkoholt, nehogy a fejembe szálljon. Hogy aztán a bor vagy a csillagok szerencsés együttállása folytán, de mikor kibukkanok egy széles hajtűkanyar után arra a széles útra, ahol korábban a túratársakat láttam masírozni, olyan tempóban haladok a templomtorony felé, hogy má én is sokallom – egymás után hagyom faképnél a békés kirándulókat, gyanítom, a 20-as távon voltak, döbbenten néznek utánam. Vicces 😀 A templom hirtelen a közvetlen közelemben magasodik. Futok az aszfaltúton, rendes, hosszú léptekkel, aztán le a templom mellett a széles fehér lépcsőkön, egy jobbkanyarral be a faluközpontba, és a buszmegállónál, ahol meglepett falusiak figyelik értetlenül a sok túrázót, megpillantom K.Istvánt.

Ennyi időbe tellett, míg ledolgoztam azt a 10 perces hátrányt 😀 Az ész megáll!!

Innen már csak egyetlen nagyon hosszú utcán kell végigmenni a célig. Kicsit aggódom, hogy fogok visszatérni a faluközpontba buszindulásig, de Istvánék szerint a busz a célnál is megáll majd. Jó volna, mert a sok aszfaltgyaloglás máris elkezdi éreztetni hatását – fáj a lábam. De továbbra is őrült tempóban megyek, most már csak a vicc kedvéért is – vajon mennyi lesz a szintidőm?

A buszmegállónál azért megnézem a pesti buszt. Igazuk volt Istvánéknak: 13:55-kor indul innen. Most meg 12:50 van.

Mindig megdöbbenek magamon 😀

Még 5 perc séta a horgásztóig, aztán cipőcsere, paprikáskrumpli, mennyei házikenyér és mézkóstolás a szervezői sátor mellett a mézes bácsinál 🙂 Vettem is egy üveg áfonyás mézet. Ráadásképp pedig István túratársa elhozott autóval Gyöngyösig.

Gyöngyösön szembesültem azzal, hogy teljesen elfeledkeztem a Bányásznapról!!! Szép kis tatabányai lány vagyok én 😛 Be kellett volna menni a bányamúzeumba. Na, talán legközelebb…

Szuper kis túra volt! Köszönet a kedves, mosolygós szervezőknek! Jövőre ugyanitt, ugye? 🙂

Reklámok