Jártam sárban Abasárban

2014.10.25. vasárnap – Mátra Teljesítménytúrázója; EMCs II. nap

Ma reggel is felvettük Istvánt Gyöngyösön, és robogtunk a rajtba. Részemről mérsékelt lelkesedéssel és eggyel több réteg ruhával felvértezve. A tornateremben készülődnek az ittalvók, Pálfi Laci nyűglődik, hogy miért is akar ő a 40-es távra menni… 🙄 Én legalább tudom: a kupáért. Így is csak szűken lesz meg 😕 De az idő csak jobb lehet, mint tegnap. Persze ma sincs meleg.

– Pedig ez egy olyan jól összeállított túraútvonal! Csak lenne normális időjárás – kesergek Zsoltinak.
– Várj csak, majd a Gabi halála után mondd ezt! – pesszimistáskodik, de csak rángatom a vállam. Túléltem már a Gabi halálát nemegyszer, nem értem, hol a probléma. A Vöröskő után, ne már… Bővebben…

Reklámok

Fúj, süvölt a Mátra szele

2014.10.24. péntek – Mátra Teljesítménytúrázója; EMCs I. nap

Reggel Hatvanból indultunk, útközben még felvettük Istvánt Gyöngyösön. Barátságtalan szürke felhők borították az eget.

Menet közben már nem tűnt olyan hidegnek az idő, úgyhogy miútán átkeltünk a szőlősorokon, a műút előtt levettem az aláöltözetem alulról. Tudtam, ha így beöltözve vágok neki a hegynek, annak meglesz a böjtje később. Az aszfalton gyaloglás helyett a ragadós sárral kellett megküzdenünk Abasár és Markaz között, és a szél is jócskán fújt már.

A Markazi-kápolnánál előre csomagolt szikkadt zsíroskenyereket lehetett kapni. Nagyjából innentől kezdett szemeregni az eső.

Először ügyet sem vetettünk rá. Hanem felfelé mászva a hegyoldalon egyre sűrűbb lett. Felérve a gerincre, ahol a sziklák közt kellett a zöld jelzés mutatta csapást követni, a süvítő hideg szél is társult a megpróbáltatásokhoz. Végeérhetetlennek tűnt a hegygerinc, és hiába volt nálam kesztyű, úgy éreztem, lefagy a kezem. Mondjuk még mindig jobban jártam, mint István, akinél kesztyű sem volt.

Felérve a zöld elágazáshoz, balra fordultunk a Markazi-vár felé, de mikor elvergődtünk odáig, kiderült, hogy félreértettük: nem itt van a pont. Na, akkor irány visszafelé. Kláriék pár száz méterrel voltak csak előttünk. Eddigre már mintha jégcseppeket vagdosott volna az arcunkba a szél. Kénytelen voltam felvenni az esőkabátot. Igyekeztünk kocogni a szembeszélben a keskeny ösvényen. A kanyargós úton a hegyoldalon felfelé haladva hamarosan megelőzzük Kláriékat, nem mintha ez lett volna a cél, de ilyen időben muszáj haladni, mert különben megfagysz. A hatalmas sziklák és a göcsörtös fák között felmászva arra gondolok, milyen gyönyörű lehet ez a vidék a napsütésben.
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy nincs egy hete, hogy majd megsültünk a Galga túrán. Ahhoz képest mintha január lenne.

És csak egyre rosszabb lesz. Az ellenőrző pont után a felfelé menet a csúszós avarral elborított hegyoldalon, keskeny csapás, sőt, helyenként ferde is, és a szél már szabályosan fagyos. Rémítő ez a tehetetlen harc az elemekkel. Már csak a túlélésre játszunk, fel se nézek, hogy lássam, merre haladok. Csak az út számít. Az Erzsébet-szikla után lefelé tartunk a Gabi halála irányába a kék kereszten. Rohanok lefelé félig vakon a sűrű esőben. Hirtelen észreveszem, hogy elvesztettem a jelzést. A meredek hegyoldalak rémületesnek és fenyegetőnek tűnnek. Kis híján elvesztem a józan eszem, és üvölteni kezdek Gnek, aztán felhívom, bár az átfagyott, vizes kezemmel alig tudom tartani a telefont. Nemsokára felbukkan mögöttem. Pár lépés után kiérünk egy széles dózerútra, és nagyjából fogalmunk nincs, merre lehetünk. A piros keresztet kellene megtalálni, de hol keressük? Míg vitatkozunk, felbukkan két kolléga, akik szintén elvesztették az utat. Én már teljesen kétségbe vagyok esve, a többiek elindulnak vaktában lefelé az ösvényről, és nemsokára elő is kerül a piros jelzés. De hogy a kék keresztet hol vesztettük el, arról sejtelmem sincs… Arról meg végképp, hogy István merre lehet.

Innentől legalább az út szempontjából jobb a helyzet, széles úton menetelünk, bár helyenként patakokon kell átvergődni. Némi hullámvasutazással elérjük a Vörösmarty-turistaházat, ahol a szakadó esőben próbáljuk felírni a kódot. A turistaház zárva. Sehol egy kis esély, hogy megmelegedhessünk. Kezdek kikészülni. A buszmegállóba beállva várjuk meg Istvánt, aztán a zöld kereszt jelzésen gurulunk lefelé a lejtőn. A patakvölgyből az emelkedő Mátraháza felé visz. Az eső meg nemhogy elállna, inkább erősödik. Borzalmas. Mátraházán szólok Gnek, hogy nem bírom tovább. Bemegyek a buszváróba megmelegedni. G kénytelen-kelletlen velem tart, s bár odabent melegebb van, mint kint, a radiátorok itt se működnek 😕 Úgyhogy ki van zárva, hogy megszárítsuk a ruháinkat. Beruházok egy forralt borra a büfében, de 450 ft-ért egy MIKRÓZOTT löttyöt kapok, ha nem fáznék ennyire, ki se fizetném. Mit képzelnek!!! Nekiveselkednénk az indulásnak, de látjuk, hogy odakinn az eső már szakad. Na ne!
Tanakodunk, mi legyen. Ekkor felbukkan Agárdi Peti. Ő sincs jobb állapotban, mint mi, az állítólag vízálló dzsekije teljesen átázott, és csak egy póló van alatta. Rajtam jégpáncéllá fagyott a bugyi is, eszem ágában sincs valami súlyos betegséget összeszedni, és nincs nálam száraz meleg pulcsi sem, csak egy kis vékony hosszúujjú. Esélytelen. Pedig a recepciós hölgy még a radiátort is felcsavarja a kedvünkért.
Gyorsan megnézem a menetrendet: 5 perc múlva indul egy busz le Gyöngyösre. Nagyon aggódom G-ért, de ő legalább viszonylag jól fel van öltözve. Nem akarom tovább hátráltatni. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire az ólmos szürkeségben elvergődik a busz Gyöngyösig. Berontok a váróba, és látom ám, hogy Imréék is ott vacognak a radiátorhoz tapadva! Muszáj elnevetnem magam.
– Nocsak… másnak is megjött a jobbik esze? 😛
Kriszti nagyon bízik benne, hogy el tudjuk fogadtatni 20 km-es szakasznak a megtett utat. Ennek nyomán bennem is felébred a remény. Újabb döcögős buszút következik, aztán egy hideglelős sántikálás az iskoláig. A szervezők különösebb gond nélkül fogadják el a 20 km-t, bár kitűzőt nem kérek, mert konok sztahanovista vagyok, a Mátra Kupa legyen meg, onnantól mindegy… Sokáig folyatom magamra a forró vizet a zuhanyozóban, majd felhúzom a szárazon maradt aláöltözetet meg a pulóvert, befalom a paprikás krumplit és bebújok a hálózsákba. Arra térek magamhoz, hogy K.István rám borítja a felhalmozott matracokat 😀 Mentegetőzik, azt hitte, üres a zsák 😀 Mókás! Először Agárdi Peti fut be, aztán G. Azonnal rárohanok, követelve, hogy menjünk vissza Hatvanba, hogy megszáríthassuk a ruhánkat. De G még el akar indulni az éjszakai túrán. Elszáll az agyam – ezt nem hiszem el!!! Ez már tényleg az önveszélyeztetés kategória!!!

G viszont állítja, hogy tudja, mit csinál, így kénytelen vagyok megelégedni azzal, hogy remek koleszos hangulatban múlatjuk az időt a matracokon heverészve Petivel, Istvánnal és Pálfi Lacival, szárogatjuk a cuccainkat és Peti a Fertő-tó kerülésről mesél. G rekordidővel érkezik vissza a 15 km-ről (rajta kívül mindössze ketten indultak 😛 ), bedobáljuk a cuccokat a kocsiba, és irány vissza Hatvan, a fűtött ágy felé. Még szerencse, hogy nem kell hazáig mennünk. Ennyivel is többet alszunk, bár ez se lesz sok…

Csipkerózsa

2014.09.06. szombat – Mátra Teljesítménytúrázója; Vadrózsa 30

G természetesen a 150-en indult. Hetekkel előtte már csak ezen járt az esze, de biztos voltam benne, hogy meg tudja csinálni! (Igazam is lett 🙂 )

Szombat hajnali 6-kor elköszöntem G-től és Istvántól a 150-es rajtnál, aztán visszabújtam kicsit aludni a kocsiba. Ezzel sikeresen átaludtam a 7 órási indulást a rövidebb szakaszokra. Fél 8 előtt valamivel ébredtem fel, s mire összevakartam magam, 7:50 lett. K.István, útitársam a Várakon 10 perccel előttem indult el a túrabotjaival, gondoltam, legalább lesz kit kergetnem, talán behozok valamit az időből 😛 Merthogy most is kinéztem magamnak egy buszt, ami 13:50-kor indul Rózsaszentmárton központjából Pest felé, jó lenne azt elérni…

A falut aszfaltúton hagyjuk el, majd némi hullámvasutazás után egy jobbkanyarral végeérhetetlennek tetsző szántóföldre térünk. Továbbra sem szeretek a barázdákban botladozni, de sár legalább nem nagyon van. Itt a Mátraalján még csak dombok gömbölyödnek a láthatár szélén, erdő sincs nagyon, inkább ligetes-bozótos. Az egyik zöld füvű domboldalban feltételes ellenőrző pont vár minket, majd a Kopasz-hegy oldalában lefutva újabb aszfaltútra fordulunk. Tényleg kocogok, egyrészt jókedvemben, másrészt, mert utol akarom érni Istvánt, a miheztartás végett 😀 Közben azon gondolkodom, hányadszor járok már idén a Mátrában, és mennyire megszoktam, megszerettem ezeket a túrákat, immár G nélkül is megtalálom a helyem, nem aggódom, ha esetleg elkeverednék, találok útitársakat, ha úgy adódik, de legfőképp meg tudom “harcolni” a túrát saját erőmből is, Gtől és mindenkitől függetlenül. Ez az igazi győzelem.

Az útról az erdősávba visszatérve nekiveselkedünk a Somlyónak, az első ellenőrző pont felé. Borús-hűvös az idő, csak a csipkebogyók piroslanak mindenütt, a túra nevéhez illően 🙂 Kanyargós csapás vezet fel a sűrűben, majd ahogy a tető felé közelítünk, egyre ritkásodik, és szaporodnak a sziklák. Odafenn a csúcsról kedves kis makettként tárul elénk a környező falucskák látképe, kapunk csokit, s ha lehet, még csavarosabb útvonalon ereszkedünk le a piros plusz jelzésen, mint ahogy feljöttünk. Csúszik a bakancsom, fától fáig szökdécselek, és először gondolkodom el komolyan azon, hogy jól jönne egy pár túrabot… Már csak térdkímélés céljából is. Sorra előzgetem a túratársakat, de persze a bakancsom a morzsalékos lejtőn telemegy mindenféle zavaró törmelékkel, így, miután jószerivel zuhanórepülésben jutunk le egy sima, földes lejtőn a rét szélére, meg kell állnom kitakarítani a cipőmet, vissza is előznek sokan. A keskeny dózerúton nem sok remény van szépíteni, de szerencsére a többiek is jó tempóban haladnak. Fiatalok, öregek, kutyák, gyerekek, terepfutók – elég vegyes a társaság. Egyre mélyül az út a bozótosban, egészen az erdőig. A piros kereszten a kefesűrűn álló fák között tovább kanyargunk, még mindig lefelé, mígnem egy hirtelen jobbkanyarnál leszakad a piros kör jelzés, amely az itiner szerint a Széleskőhöz vezet, a 2. ellenőrző ponthoz. Mégis, sokan továbbmennek a piros kereszten. G-re gondolva én inkább az itinert követem, lecsusszanok egy nyirkos kis völgyteknőbe, majd a túloldalán újból felkapaszkodva némi körülnézegetés után felfedezem a széles turistautat a jelzéssel, enyhén felfelé vezet egy patakvölgy oldalán. Autó áll az út szélén, a hátulja tele vizes gallonokkal, de embert nem látok. Kisvártatva azonban egy balkanyar után elém kerül a tó.

2014-09-06 09.13.58

Kicsit emlékeztet a zempléni tengerszemre…

A keskeny vízparton a szervezők teli szőlőskosarakkal várnak. Kicsit elmerengek – mintha tegnap lett volna a Patai Mátrán az a temérdek cseresznye és meggy, meg a Merzse-mocsáron a mézédes sárgabarackok hegyei. Tényleg itt az Ősz…

Jólesik nagyon a szőlő, de még meg kell küzdeni egy rövid, de szinte függőleges, csupasz dombkúppal, hogy aztán a piros kör visszatorkolljon a piros kereszt útvonalába, és nem túl vészes, de folyamatos emelkedőn felvigyen a Hármas-határra. Itt rövid ideig egy sráccal haladok együtt, aki elmeséli, hogy tavaly itt lódarazsak serege támadt a túrázókra, többeket mentővel kellett elszállítani 😕 Remélem, ezúttal több szerencsénk lesz.

Darazsak nem mutatkoznak, ellenben a jelzés egészen tisztán látható a fákon, kanyargós, köves lejtő, élmény rajta lefelé gurulni, futásra csábít. Az erdő színei még éppen csak hogy elkezdtek aranyossá fakulni, gyönyörű szép! A lejtő alján megint műútra érünk ki egy forráshoz – Köszvényes-forrás a neve az itiner szerint, talán gyógyvíz? Nem merek próbálkozni vele, remélem, az Eszter-forrásnál kapunk vizet.

Kapunk, sőt szőlőt is megint, nagy az öröm 🙂 Innentől sajnos jócskán kell még az aszfaltúton menni Szurdokpüspökiig  – kanyargós szerpentin, most örülök a borús időnek, tűző napsütésben ez nem lenne túl kellemes. Viszont annak nagyon nem örülök, hogy a szedres aljnövényzet egészen belóg az útra, és semmi kilátást nem biztosít a szemből dombnak felfelé repesztő gyanútlan autósoknak 😕 Párszor kamionok is jönnek, ilyenkor lehúzódni sincs hová a szalagkorlát és a növényzet miatt 😕 Nagyon megkönnyebbülök, amikor Szurdokpüspöki házai előtt közvetlenül egy hajtűkanyarral lecsavarodik a piros sáv jelzés a növények közé, alig ember-széles nyomtávon, de legalább már földút és nincsenek autók. Átlábolok a patakon, közben a bozótost fokról-fokra felváltja az erdő. Teljesen egyedül vagyok, elhaladok pár gombász emberke mellett, és egy sorompónál befordulva a Nagy-Hársas emelkedőjének veszem az irányt.

A jó öreg mátrai hegymenetek… Van már összehasonlítási alapom éppen elég, ha csak azt vesszük, hogy hódítottam meg a Várak-túrán a Kékest a kék pluszon teljesen egyedül, már az megmutatja, mennyit fejlődtem január óta. Már nem rettegek a hegymenetektől. Már nem szeretek megállni közben. Már néha arra is képes vagyok, hogy menet közben élvezzem a táj látványát a fák közt, egyre magasabbról. Jó érzés, nagyon jó. Nem tűnik nehéznek. Egyszer úgyis vége lesz.

A kilátó alatt két srác rak tábortüzet. Alig állok meg, máris sietek tovább, vissza a Hármas-határ felé. Mikor odaérek, szinte megdöbbenek, mennyire közel van már a túra vége.

2014-09-06 11.42.52

Mondom, hogy jól látható a jelzés 😀

Kocogok az úton, végestelen végig. Nem érzek fáradtságot. Kísérnek a csipkebogyók, mint sok kis tulipiros jelzőlámpás.

2014-09-06 11.47.58

Egyébként (nevessetek csak!) volt olyan kanyar még a túra elején, ahol nem voltam biztso benne, merre forduljak, és a csipkebogyós ösvényt követtem, amely, mint pár lépéssel később kiderült, helyesnek bizonyult 🙂 🙂 🙂

Egy leszakadó balkanyar visz ki a pincesorhoz, amely először szépen kiépített víkendházak sora, de aztán visszatér a bozót, noha a jelzés egyértelműen vezet tovább. A széles, poros dózerúton jobb felé látom a hosszú csíkban menetelő túrázókat a falu irányába. De ha itt balra kell menni, akkor azok hogy kerültek oda??? 😯
Az itiner szerint a pincesoron kell lenni az ellenőrző pontnak, így gyávaságomat és telefonálás-fóbiámat leküzdve felhívom a szervezőt. Azért meglehetősen töri már a lábam a vén bakancs, inkább egy telefon, mintsem hogy kockáztassak egy eltévedést!
Némi birkózás után a térerőhiánnyal, sikerül tisztázni a készséges szervezővel, hogy jó az irányunk, egyszerűen a másik pincesornál lesz a pont. Na hiszen… Sürgősen össze kell kalapálnom a megrendült mentális állóképességemet, mert egy emelkedőt is meg kell még mászni a villanyoszlopok mentén, hogy aztán egy másik oszlopsor nyomvonalán egy bozótos irtás-sávon fussunk le meredeken a másik pincesorhoz, ahol csakugyan ott van a pont 🙂 Barátságos kínálgatással üdvözölnek, még bort is lehet kóstolni, nem bírok neki ellenállni, de utólag megbántam, hogy nem a fehéret választottam, nagyon savas volt az a vörösbor 😕 Erdőszélen visz lefelé pár métert az út a szántóföldekig.

Azért arra ügyeltem, hogy vizet is pótoljak mellé, mert mostanában nem ittam alkoholt, nehogy a fejembe szálljon. Hogy aztán a bor vagy a csillagok szerencsés együttállása folytán, de mikor kibukkanok egy széles hajtűkanyar után arra a széles útra, ahol korábban a túratársakat láttam masírozni, olyan tempóban haladok a templomtorony felé, hogy má én is sokallom – egymás után hagyom faképnél a békés kirándulókat, gyanítom, a 20-as távon voltak, döbbenten néznek utánam. Vicces 😀 A templom hirtelen a közvetlen közelemben magasodik. Futok az aszfaltúton, rendes, hosszú léptekkel, aztán le a templom mellett a széles fehér lépcsőkön, egy jobbkanyarral be a faluközpontba, és a buszmegállónál, ahol meglepett falusiak figyelik értetlenül a sok túrázót, megpillantom K.Istvánt.

Ennyi időbe tellett, míg ledolgoztam azt a 10 perces hátrányt 😀 Az ész megáll!!

Innen már csak egyetlen nagyon hosszú utcán kell végigmenni a célig. Kicsit aggódom, hogy fogok visszatérni a faluközpontba buszindulásig, de Istvánék szerint a busz a célnál is megáll majd. Jó volna, mert a sok aszfaltgyaloglás máris elkezdi éreztetni hatását – fáj a lábam. De továbbra is őrült tempóban megyek, most már csak a vicc kedvéért is – vajon mennyi lesz a szintidőm?

A buszmegállónál azért megnézem a pesti buszt. Igazuk volt Istvánéknak: 13:55-kor indul innen. Most meg 12:50 van.

Mindig megdöbbenek magamon 😀

Még 5 perc séta a horgásztóig, aztán cipőcsere, paprikáskrumpli, mennyei házikenyér és mézkóstolás a szervezői sátor mellett a mézes bácsinál 🙂 Vettem is egy üveg áfonyás mézet. Ráadásképp pedig István túratársa elhozott autóval Gyöngyösig.

Gyöngyösön szembesültem azzal, hogy teljesen elfeledkeztem a Bányásznapról!!! Szép kis tatabányai lány vagyok én 😛 Be kellett volna menni a bányamúzeumba. Na, talán legközelebb…

Szuper kis túra volt! Köszönet a kedves, mosolygós szervezőknek! Jövőre ugyanitt, ugye? 🙂

Vár(l)ak a Mátrában!

2014.08.30. szombat – Mátra Teljesítménytúrázója; Várak a Mátrában 44

Ez a túra a Pásztóhoz hasonló sikerélmény volt a számomra, annyi különbséggel, hogy sokkal több volt benne a szint, és teljesen egyedül jártam végig, mivel G a Mályvád 55-ön volt épp. Na jó, nem teljesen egyedül voltam, volt jó társaságom, de erről később.

Kora reggel Pécelen a vasútállomásig tartó 2 km-es sétával melegítettem be, hogy aztán Aszódon beugorjak Kláriék kocsijába, még egy utast felszedünk útközben, és kedélyes négyesben robogunk Mátraháza felé, ahol a buszforduló fateteje alatt osztják a nevezési lapokat. Előnevezéses volt a túra, G, emlékszem, többször is megkérdezte, hogy BIZTOS a hosszabb távra akarok nevezni? Persze, a szokásos eszmefuttatás a biztos rövidebb távról és az esetleges elvesző kilométerekről kudarc esetén. De én ezt a túrát már tavasszal kinéztem a Mátra-kupafüzetből, sőt Zsoltit is rábeszéltem, hogy jöjjön a hosszú távra – azt mondta, csak a kedvemért, ehhez képest, mire a rajtba érünk, nyomát se látjuk 😀 (Várjátok meg Zsoltit! – nahiszen!) Nekilódulunk mindannyian a Mátraházáról lefelé vezető gyönyörű erdei csapásnak a sárga jelzésen. Még később érkező kollégák integetnek felénk egy elhúzó autó ablakából. Bővebben…

Mátra 40 (fokban)

2014.07.05. szombat – Mátra Teljesítménytúrázója; Mátra 40

Eszterrel – szó nincs plágiumról, a címet közösen ötlöttük ki még a Muzsla előtt – pedig akkor még nem is volt olyan meleg 😀

Reggel fél 6-ra érkeztünk meg G-vel Pásztóra, ahol az iskolában volt a rajt. Nagyon álmos voltam, alig lézengtem, de azért szóltam Petinek, hogy nem, nem indulok a 60-as távon, mielőtt még megkérdezi… 😛 Mindig ezzel zaklat, komolyan 🙄
Aztán visszakucorodtam az autóba. Pontban hatkor a lelkes őrültek dübörögve zúgtak el mellettem, G és Klári integettek, s a következő képkocka az volt, hogy Eszter zörgeti az ablakot füligvigyorral 😀 Pedig akkor már majdnem 8 óra volt! Bővebben…

Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat

2014.06.21. szombat – Mátra Teljesítménytúrázója, Mátravasút 20

Ez volt az első Mátra-túrám egyedül. Eszter ekkoriban épp Máltán süttette magát a 40 fokkal szívott, mint a torkosborz :P, G meg Turulra ment, úgyhogy busszal mentem a Stadionoktól, és oda is értem volna pontosan 8-ra rajtnyitásra, ha nem csábulok el egy gesztenyés croissant-ra a pékségben 😛 A kisvasút végállomását nem volt nehéz megtalálni: annál a kereszteződésnél kellett jobbra fordulni, amin átmentünk Mátrai Csillagokon. Még most sem esett annyira jól visszagondolni rá 😕

A helyzet az, hogy az teljesen normális, ha egy teljesítménytúra vége felé vagy egy keményebb szakasz közben/után az ember felteszi magának a kérdést, hogy “Hát hülye vagyok én, hogy itt szívatom magam?” Az a rossz, amikor az ember annyira kikészül, hogy célba érve sem tud örülni annak, hogy megcsinálta. Akkor tényleg semmi értelme. A Csillagokkal kapcsolatban én csak annak tudok örülni, hogy +40 pont a Mátra-kupához. De ennyi.

Ez a túra ehhez képest igazán játékos volt. Ugyanaz az útvonal a sziklás ösvényen felfelé Gyöngyösről, mint a Csillagokon – István már a legelején maga mögött hagyott, én most nem siettem, s bár nem is voltak olyan sokan, mint legutóbb, azért az előzéses logisztika itt is hasznos volt. Sorra hagytam magam mögött az embereket, úgyhogy nemsokára már a Cseplye-tetőről csodálhattam a panorámát 🙂

2014-06-21 08.44.59

Bővebben…