S látám a hegyeknek magasságait…

2014.10.11. szombat – Cartographia-kupa, Budapest-kupa; Budai Kilátók

Két legyet egy csapásra 🙂 Már tavasszal egyértelmű volt, hogy erre a túrára muszáj elmennem, mert két túramozgalomhoz is könnyen elérhető pecsétet eredményez. Huszonkevés kilométer, ne vicceljünk már! Azt akár szakadó esőben is.

Sietnem kellett volna, mert délután haza akartam érni Tatabányára. Ehhez képest jól elnéztem a dolgot, mert míg G hajnalok hajnalán elindult a NaHáTra, én kényelmesen visszaaludtam, és kerek 8 órára értem a rajtba. Holott, mint kiderült, 7-kor is el lehetett volna indulni. Affene 😕

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a rajtnál megpillantottam Hollósi Danit, úgyhogy azonmód rá is rohantam, hogy menjünk együtt – legalább a Fekete-fejig, mert ő az Extrán indul, természetesen. Ismerve Dani tempóját, gondoltam, legalább az elején nyerek némi kis időt. Nem számítottam rá, hogy ő ezt a túrát inkább kikapcsolódásnak szánta, és esze ágában sincs rohanni. Úgyhogy nagyrészt ő rohant énutánam 😀 Bővebben…

Kesztyűtlen kézzel

2014.10.05. vasárnap – Budapest-kupa; Kakukkhegy Detto 11/16 km

G későn került haza a Pálosról. Majdhogynem korán 😛 Belegondolva, hogy végül az eggyel későbbi komppal sikerült csak átjutnia (nem rajta múlt!), mint tervezte, akár vele is mehettem volna…

Ma viszont duplázni akart megint. Úgyhogy megegyeztünk, hogy végigmegy a 16-oson, én meg később utánamegyek Máriaremetére, ahol a templom tőszomszédjában, a Cserkészházban volt a rajt. Legalább többet tudok aludni, mondta. Nem mintha kettőnk közül nekem lett volna szükségem több alvásra 🙄

Bő másfél órába telt eljutnom Rákoshegyről a rajtba. Többen is voltak a buszon, akik hozzám hasonlóan a túrára igyekeztek. Amint odaértem, nemsokára G is befutott, gyorsan megette a virslit, amit a beérkezőknek kínáltak, aztán már indultunk is. Végig a Zsolt fejedelem útján, ahogy tegnap is, 20 km után. Csak most sokkal frissebb voltam 🙂 És még a nap is sütött.

Olyan jó együtt menni ˘˘ Bővebben…

félúton

2014.10.04. szombat – Budapest-kupa; Pálos Teljesítménytúra és Zarándoklat – Virág Benedek 35

Ki hegyre megy, annak kardok közt kell járni,
S odafönt a csúcson keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel, kit Isten keresztel;
De nem babérággal: tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle fog szívébe vágni…
Mégse engedj, Uram, félúton megállni!

/Puszta Sándor/

Hát én megálltam félúton. Sajnos. Szégyellem, de kishitű voltam, és sokalltam még a 74 km-t. Az idő sem volt annyira kedvező. De azóta is bánom, hogy nem próbáltam meg. A mostani edzettségi szintemnek nem lőtt volna jobban fölé, mint márciusban a Julianus. Talán legközelebb…

Bővebben…

Setét az erdő, setét az éj…*

2014.09.26. péntek(-szombat) – Budapest-kupa, Éjszakai zörejek 23

*a cím egy saját versem kezdősora 😉

Részemről ismét duatlon, mert akárcsak az Éjszakai Gyermekvasút előtt, most is Gyálról jöttem biciklivel – igaz, csak a Moszkva térig, mert a bekötőúton végig szembeszéllel kellett megküzdenem, és nem akartam teljesen kiégetni magam. Lekötöttem hát a bringát, és villamossal tettem meg a hátralévő utat Hűvösvölgyig. G ezen a túrán is duplázni akart, úgyhogy volt még egy órácskám a kocsiban aludni a parkolóban. Aztán összeszedelődzködtem. Sokat tépelődtem azon, milyen kombinációban rétegezzem magamra a meleg ruhákat, hogy ne izzadjak meg nagyon hegynek felfelé, de ne is fázzak. Ez a túra se spórolt a szintekkel, akárcsak a Gyermekvasút. Reméltem, hogy minden jól fog alakulni. Bővebben…

Darázsraj

2014.09.07. vasárnap – Budapest-kupa; Együtt a Magyar Családokért-túra

Csak egy gyors, kedélyes ötös a délutáni koncert előtt – gondoltam én. Ahogy azt te elképzeled, gondolta Murphy 😕

És balerinacipőben mentem! Igaz, bőrbélésű, vastag légpárnástaplú hibrid, csini, de extra kényelmes, ráadásul könnyen tisztítható. Nagy lendülettel vágtam neki Hűvösvölgyben az útnak, jobbra a jól ismert emelkedőn a kék jelzésen. Nem is volt nagy sár. Brutáltempóban meghódítottam az emelkedőt, aztán végigkocogtam a széles turistaúton, ami az egyik kedvencem a budai hegyekben, de mikor leértem a Nagyrétre, gyanút fogtam. Hol a sárga jelzés?

Végigmentem a Zsíroshegyi út tövénél a kereszteződésen. Sárga jelzés sehol. És ekkor belém hasított a felismerés: Vadaskerti emlékmű???

DE HISZ AZ A MÁSIK IRÁNYBAN VAN!!!

Te jó ég, ezt nem hiszem el…

A legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy mikor a rajtba visszaloholva kérdőre vontam a szervezőt, hogy mégis hogy gondolja, nem igaz, hogy nem tűnt fel, hogy JOBB kanyart írtak  BAL helyett, mégis, hány ember békés kirándulási szándékát vágták keresztbe ezzel? – akkor még én voltam a hülye végül, hogy az itinert néztem, nem a térképet!!!!  👿 Megáll az eszem, komolyan!

Mérgemben majdnem megfogadtam, hogy soha többet nem megyek a túráikra, de hát a Mátra kupa miatt muszáj lesz 🙄

Most már csak dühből is minimum 6 km/h-val csörtettem felfelé a repülőtérhez vezető úton, amikor szembejött velem egy síró kisfiú az anyukájával, hogy ne menjünk tovább, mert lódarazsak vannak az ösvényen, őket is megcsípték. Ó, jaj 😕
Egy mögöttem jövő kis csapat azonnal kalcium-elsősegélyben részesítette a kisfiút, én meg 8ha már tegnap óta úgyis benne vagyok 😛 ) telefonáltam a szervezőnek, hogy hahó, vészhelyzet van. A válasz: a mi túránkon indulókat már értesítettük, de a kirándulóknak nem tudunk szólni.

Jó, ez valahol jogos, de akkor se ilyen pökhendi stílusban kellene előadni. Nem vet ez jó fényt a máskülönben nemes és szép célkitűzésű túrákra, meg kell mondjam…

A túratársak csakugyan letértek a repülőtér oldalába. Én megpróbáltam egyszer a sziklák előtt visszalopózni az erdőbe (gondosan felhúzva az esőkabátom…), de úgy repkedtek a hatalmas lódarazsak, mint megannyi járőröző harci repülő, úgyhogy meghátráltam. Az emlékmű nyilainak számát végül egy nedves faággal kapartam rá az itinerre, mert toll se volt nálam. Lefelé a sárga jelzésen már nyugalmasabb volt lekocogni, sár sem volt számottevő. Ha nem lettek volna a darazsak, egész kellemesre sikerült volna ez a túra is.

PA060010

Emlék tavalyról…

Visz a vonat, megyek utánad

2014.08.19. kedd – Budapest-kupa; A Gyermekvasút nyomában (éjszakai)

Jó kis menet volt 🙂 Főleg azzal együtt, hogy Gyálról bicikliztem ki Hűvösvölgybe a rajtba! Még maradt is egy óránk aludni az autóban G-vel, mielőtt felmentünk az állomásra, rajtnyitás előtt bő egy órával, és már akkor is több tíz méternyire kígyózott a sor 😛

Sajnos a Budapest-kupának ez a hátránya, hogy mindenféle dilettáns gyüttment felbukkan, akik hol az útvonalon mennek, hol nem; cserébe hangosak, elállják az utat, cigiznek, szemetelnek és még nekik áll feljebb…

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre elkezdik a rajtoltatást. Ezen a rövidke túrán 16 ellenőrző pont van, tehát jószerivel kilométerenként követik egymást, a legelső például, a Gyermekvasút-múzeumnál, konkrétan az állomáson található, tehát alig pár lépés a rajttól. Mégis kiváló lehetőség a figyelem tesztelésére – rengeteg résztvevő a síneken át kecmereg vissza félútról a széles, enyhe emelkedőn, amely bevisz az erdőbe. G nevetve meséli, hogy tavaly ő a második ellenőrző pontról fordult vissza 😛

A Fazekas-hegyen cukorsüvegszerű sziklatömbök állnak csokorban, a tetején kuporognak a pontőrök. A kövek alatt fiatal és lelkes sárgamellényes segédszemélyzet irányítja zseblámpával a haladást, hogy össze ne torlódjon a fel- és a lemászó tömeg. Kicsit megenyhülök a szervezők iránt.
Innen lefelé szaladunk kanyargósan az alacsony lombok alatt, a Nagyrétig. Kis színes fonál a rét túloldalán masírozók hosszú libasora, kisvártatva mi is eljutunk odáig, majd felfelé kaptatunk a Kis-Hárs-hegyig. (na jó, volt még közben Hárs-hegy állomás is, némi síngyaloglással, mert mókás) Igencsak meredek, de hisz régről ismerjük már, mindegy, a tempónk meglehetős jó, ugyebár az alkonyi levegő… 😀 Csatakosra kiizzadva érünk a kilátóhoz, még mindig egészen világos van. A kilátó, a kettős DNS spirál tövében kucorognak a pontőrök, az utolsó szakaszon csúszós porrétegen kell felvergődni, szembetalálkozunk a már lefelé tartó Zsoltiékkal. Innen újra felfelé megyünk, széles, nagy kövekkel teliszórt meredeken, alattunk a város, körülöttünk a lassan sötétülő, füstösrózsaszín ég. Széles, földes szerpentinen kanyargunk tovább, már G is szót emel az irdatlan tempóm ellen, de mit csináljak, én akkor bírok igazán haladni, ha kergetek valakit 😀 Lehet, egyesek ezt káros versenyszellemnek neveznék, majd elgondolkozom rajta, ha lesz időm 🙄

– Ne menekülj, gyáva féreg! – ordítom Zsolti után, mikor egy kanyarban elibénk kerülnek 😀 Zsolti futásnak ered. Hegynek felfelé! 😀 Mindenki röhög, én a legjobban, felfelé futni az emelkedőn a nevetéstől fuldokolva nem kis teljesítmény, de pár lépés múlva utolérem Zsoltit, és Gvel hármasban érkezünk meg a Kaán Károly kilátó ellenőrző pontjához, majd lendületesen kocogunk lefelé az alacsony bokrokkal szegélyezett úton a Szépjuhásznéig. Nekiveselkedünk a szintén ezerszer megjárt meredeknek a János-hegyre fel, meglendülök, már szinte teljes sötétség honol a fák alatt, de ez pont jó, a széles szerpentinen világítanak a fehér kövek, teljesen jól látok, húz az út felfelé, a fiúk jócskán lemaradva követnek. Lámpa villan fel mögöttem.

– Ott van! Befogtam a célkeresztbe! – hallom Zsolti hangját, és vinnyogok a nevetéstől, de azért csak gyorsítok, a vicc kedvéért, szakad rólam a víz megint, de hamarosan felérek a rönkkorláthoz, ami már a kaptató legvégét jelzi, és elém magasodik az Erzsébet-kilátó. Felkocogok a teraszra. Izmos túrázó kollégák ődöngenek vagy ülnek morcos képpel a padom. Nofene 😮
Pontőrök? Ja, hogy még nem értek ide?
Oké, hogy gyorsak voltunk, de ennyire?!! Mi lesz már!!! 😕

Végül az egyik srác félhivatalból aláírja az itinerjeinket, és szaladhatunk tovább. Részemről szó szerint, a puha, ruganyos futóösvényen, mintha repülnék.
– Mit töretitek a lábatokat az aszfalttal, mikor itt a jó puha út! – rikkantok oda Imrééknek, miközben elszáguldok mellettük. Tényleg megkönnyebbülés a lábamnak az aszfalt meg a kövek helyett a gumi. Úgy nekilendülök a sötét ösvényen, hogy már kezdek attól félni, hogy nem jó irányba megyek, de rendre felbukkan mögöttem egy-egy fejlámpa, futók és túrabotosok, húzatom magam velük kissé, élvezem, hogy mozgok, hogy hűvös, nyirkos az erdő. Hosszúnak tűnik az út a Jánoshegy állomásig, pedig az itiner szerint mindössze egy kilométer. A túrabotos kolléga, akinek ráálltam a tempójára a lejtős, néhol köves úton, érdeklődik, miért nincs fejlámpám. Tallózom a fényt, előttem, mögöttem, nekem ez tökéletesen elég. A Lili Marleent fütyörészem a fogaim közt, hogy ne lankadjon a lépteim ritmusa, elég hatékony 🙂 A következő pont Makkosmária, gyönyörű, széles, hibátlan erdei lejtő, bár néhol a jelzések nem túl egyértelműek, tétovázunk is egy kicsit az egyik kanyarnál, ez elég is hozzá, hogy G-ék utolérjenek a pecsételésnél, alig három perc hátránnyal. Déjá-vu-m van 🙂 Mikor ugyanezen az úton “menekültem” előlük a Sorrentón, már csak azért is 😀 Most közösen vágunk neki a hírhedt, végeérhetetlen zöld jelzésnek a Normafa felé, de még lesz egy kitérőnk, amit végül, sok huzavona után más túratársak segítségével találunk meg. Közben Zsolti megmenti az életemet, de legalábbis a vércukorszintemet egy gyümölcssűrítménnyel, sajnos gondatlan voltam, és nem hoztam semmi ehetőt magammal. Ezúton is ezer hála, meg a magnéziumért is ^^ Hiába, a normafai kaptató még a Mátrán edződött fizikumot is próbára teszi 😛 Virágvölgy állomásnál az állomásépület oldalán egy festményt is megcsodálhatunk, nagyon “boldogbékeidők”-hangulata van, tetszik 🙂 Kicsit húzódik már a lábam, zavarnak a sziklák.

Pedig még csak most jön a feketeleves, a Szent Anna-kápolnánál összefutó millióegy jelzés közül kiválasztani a töksötétben a megfelelőt, a lejtő meg sima, mint Rákosi elvtárs fejebúbja, és még poros is, tele ágakkal és kövekkel, többször csak hajszál híján ússzuk meg, hogy gurulva érjünk a lejtő aljára. Végül a kanyarnál megleljük a ténylegesen jó ösvényt, és óvatosan botorkálunk lefelé a nedves szurdokban a Disznófőig. Imréék meg több más kolléga morcosan kaptat szembe: Ne siessetek, nincs is lenn pontőr! 😕 Elkedvetlenedem. Végül levergődünk mégis, mert becsületesek vagyunk, visszafelé igencsak kínos a hiábavaló kapaszkodó, de legalább vizet találtunk.

Innentől felfelé megyünk újfent a kacskaringós földúton, először Csillebérc majd a Normafa megállóhelyeken át. Utóbbit nem egykönnyen találjuk meg, a síneken haladni persze egyszerű lenne, ha a mellette futó váltósodronyon nem esnék keresztül a vaksötétben, még jó, hogy nem vágta el a lábam; G megjegyzi, hogy biztos nem kéne az a lámpa? 🙄
Fenét 😛 Ez csak a kis hibaszázalék volt 😛 Tántoríthatatlanul kocogok az állomás fényei felé, pedig a lábam egyre jobban fáj 😕
Csillebércen mondjuk isteni finom limonádét kaptunk, ez nagyban javít a helyzeten 🙂

A Normafa után sok más túrázóval egyetemben fel-alá keringünk egy bozótos-csalánossal szegélyzett útszakaszon, az itinerben említett bemenő ösvényt keresve. Itt már komolyan ideges vagyok – se pontőrök, se jelzett út; ne már! Mikor nagy nehezen, többszörös összefogással rábukkanunk a helyes útra, már csak dühből is lélekszakadva törtetünk előre a mély, sziklás szurdokban kanyargó ösvényen, tényleg minden lépésre figyelni kell, még ha a lajosházai leguruló nehézségi szintjét nem is éri el, azért jobb vigyázni. Beszakadó réseken szökkenünk által, én az élbollyal haladok, Zsolti és G valahol mögöttem. Jó társaság, húznak a srácok, túrázós sztorikkal szórakoztatjuk egymást, nevetgélünk. Valamivel később elkezd emelkedni az út, többen szólnak, hogy kutyák lesznek a nem túl jól záródó kerítés túloldalán; annyira eluralkodik rajtam a pánik, hogy belegyalogolok az útszéli csalánba, csak az jár az eszemben, hogy remélhetőleg a kutyák respektálják majd, hogy mi vagyunk többen. Ez így is történik; vad acsargáson kívül semmit nem kapunk. Az Úti Madonna kis kápolnájánál nem időzünk soká, jó társaságban a felfelé menet is könnyebb – ey borzalmasan szűk egyszemélyes meredek ösvényen mászunk fel egy széles, holdsütötte, magasfüves tisztásra, alig valamivel a Széchenyi-emlékmű alatt – körülöttünk és alattunk terül el a város, nemsokára vissza is térünk a kebelére a széles aszfaltúton, mindenki lendületes léptekkel halad, mintha csak most keltünk volna útra. Azért nekem már mozgósítanom kell a mentális tartalékaimat, hogy lépést tudjak tartani Gvel. Az emlékmű után már csak alig néhány száz méter a kőfallal szegélyezett utcán, elnosztalgiázunk a Kitörésről, le kell győzni még egy végső emelkedőt, Zsoltival eltökéltségünkben még Gt is lefutjuk (“Méghogy én rohanok” – méltatlankodik G 😀 ) és egy balkanyarral be is futunk a célba, Széchenyi-hegy állomásra. Még éjfél előtt 🙂

Az emléklap gyönyörű, őszi pompájában ábrázolja  a budai erdőségeket, ifjú segédszemélyzet osztja a kitűzőket, kapunk virslit kenyérrel, aztán felnyomulunk a várakozó szerelvényre, amely visszadöcög velünk Hűvösvölgybe. Most ültem életemben először a Gyerekvasúton. Kár, hogy nem bírtam ki ébren 😛
Azért Csillebércnél feldobhattak volna egy-két pohár limonádét 😀 Jó volt integetni a még úton lévő túrázóknak. Büszke voltam magamra újfent. 1100 szint, csak így simán. Januárban, a legelső túrán még nem hittem volna.

Jövőre ugyanitt 🙂 Jó volt! 🙂

Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át

2014.07.26. szombat – Budapest-kupa; Budai tájakon 15/30

Hűvösvölgyből indultunk a Kisvasút állomásnál az árnyas fák alól. Bár pontban hétkor már rajtra készen álltunk, alig néhány embert láttunk, ismerőst meg sehol. Elindultak volna előbb?? Nosza, érjük utol őket!

A Hárs-hegyre visz fel a sárga sáv; jó meredeken és jó sokáig, a sziklás úton a Kitörésről nosztalgiázunk, lefelé veszélyesebb volt, most csak fárasztó, de végig sűrű, gyönyörű zöld lombbaldachin feszül felettünk, jó öreg budai hegyek, hiányzott már az árnyas erdő 🙂 Kemény az emelkedő, főleg hátizsákkal, de nem hagyjuk magunkat. A Hárs-hegy tetején a kilátónál kapjuk az első pecsétet.
Itt jegyzem meg, az itiner igazán felsőfokú: a Cartographia által szponzorált hibátlan, színes turistatérkép a belsejében, kis kettéhajtott kompakt lap, fényes vastag papírra nyomva, ami a nedvességnek is jobban ellenáll, egyszóval: ötös! 🙂

Bővebben…