Setét az erdő, setét az éj…*

2014.09.26. péntek(-szombat) – Budapest-kupa, Éjszakai zörejek 23

*a cím egy saját versem kezdősora 😉

Részemről ismét duatlon, mert akárcsak az Éjszakai Gyermekvasút előtt, most is Gyálról jöttem biciklivel – igaz, csak a Moszkva térig, mert a bekötőúton végig szembeszéllel kellett megküzdenem, és nem akartam teljesen kiégetni magam. Lekötöttem hát a bringát, és villamossal tettem meg a hátralévő utat Hűvösvölgyig. G ezen a túrán is duplázni akart, úgyhogy volt még egy órácskám a kocsiban aludni a parkolóban. Aztán összeszedelődzködtem. Sokat tépelődtem azon, milyen kombinációban rétegezzem magamra a meleg ruhákat, hogy ne izzadjak meg nagyon hegynek felfelé, de ne is fázzak. Ez a túra se spórolt a szintekkel, akárcsak a Gyermekvasút. Reméltem, hogy minden jól fog alakulni. Bővebben…

Visz a vonat, megyek utánad

2014.08.19. kedd – Budapest-kupa; A Gyermekvasút nyomában (éjszakai)

Jó kis menet volt 🙂 Főleg azzal együtt, hogy Gyálról bicikliztem ki Hűvösvölgybe a rajtba! Még maradt is egy óránk aludni az autóban G-vel, mielőtt felmentünk az állomásra, rajtnyitás előtt bő egy órával, és már akkor is több tíz méternyire kígyózott a sor 😛

Sajnos a Budapest-kupának ez a hátránya, hogy mindenféle dilettáns gyüttment felbukkan, akik hol az útvonalon mennek, hol nem; cserébe hangosak, elállják az utat, cigiznek, szemetelnek és még nekik áll feljebb…

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre elkezdik a rajtoltatást. Ezen a rövidke túrán 16 ellenőrző pont van, tehát jószerivel kilométerenként követik egymást, a legelső például, a Gyermekvasút-múzeumnál, konkrétan az állomáson található, tehát alig pár lépés a rajttól. Mégis kiváló lehetőség a figyelem tesztelésére – rengeteg résztvevő a síneken át kecmereg vissza félútról a széles, enyhe emelkedőn, amely bevisz az erdőbe. G nevetve meséli, hogy tavaly ő a második ellenőrző pontról fordult vissza 😛

A Fazekas-hegyen cukorsüvegszerű sziklatömbök állnak csokorban, a tetején kuporognak a pontőrök. A kövek alatt fiatal és lelkes sárgamellényes segédszemélyzet irányítja zseblámpával a haladást, hogy össze ne torlódjon a fel- és a lemászó tömeg. Kicsit megenyhülök a szervezők iránt.
Innen lefelé szaladunk kanyargósan az alacsony lombok alatt, a Nagyrétig. Kis színes fonál a rét túloldalán masírozók hosszú libasora, kisvártatva mi is eljutunk odáig, majd felfelé kaptatunk a Kis-Hárs-hegyig. (na jó, volt még közben Hárs-hegy állomás is, némi síngyaloglással, mert mókás) Igencsak meredek, de hisz régről ismerjük már, mindegy, a tempónk meglehetős jó, ugyebár az alkonyi levegő… 😀 Csatakosra kiizzadva érünk a kilátóhoz, még mindig egészen világos van. A kilátó, a kettős DNS spirál tövében kucorognak a pontőrök, az utolsó szakaszon csúszós porrétegen kell felvergődni, szembetalálkozunk a már lefelé tartó Zsoltiékkal. Innen újra felfelé megyünk, széles, nagy kövekkel teliszórt meredeken, alattunk a város, körülöttünk a lassan sötétülő, füstösrózsaszín ég. Széles, földes szerpentinen kanyargunk tovább, már G is szót emel az irdatlan tempóm ellen, de mit csináljak, én akkor bírok igazán haladni, ha kergetek valakit 😀 Lehet, egyesek ezt káros versenyszellemnek neveznék, majd elgondolkozom rajta, ha lesz időm 🙄

– Ne menekülj, gyáva féreg! – ordítom Zsolti után, mikor egy kanyarban elibénk kerülnek 😀 Zsolti futásnak ered. Hegynek felfelé! 😀 Mindenki röhög, én a legjobban, felfelé futni az emelkedőn a nevetéstől fuldokolva nem kis teljesítmény, de pár lépés múlva utolérem Zsoltit, és Gvel hármasban érkezünk meg a Kaán Károly kilátó ellenőrző pontjához, majd lendületesen kocogunk lefelé az alacsony bokrokkal szegélyezett úton a Szépjuhásznéig. Nekiveselkedünk a szintén ezerszer megjárt meredeknek a János-hegyre fel, meglendülök, már szinte teljes sötétség honol a fák alatt, de ez pont jó, a széles szerpentinen világítanak a fehér kövek, teljesen jól látok, húz az út felfelé, a fiúk jócskán lemaradva követnek. Lámpa villan fel mögöttem.

– Ott van! Befogtam a célkeresztbe! – hallom Zsolti hangját, és vinnyogok a nevetéstől, de azért csak gyorsítok, a vicc kedvéért, szakad rólam a víz megint, de hamarosan felérek a rönkkorláthoz, ami már a kaptató legvégét jelzi, és elém magasodik az Erzsébet-kilátó. Felkocogok a teraszra. Izmos túrázó kollégák ődöngenek vagy ülnek morcos képpel a padom. Nofene 😮
Pontőrök? Ja, hogy még nem értek ide?
Oké, hogy gyorsak voltunk, de ennyire?!! Mi lesz már!!! 😕

Végül az egyik srác félhivatalból aláírja az itinerjeinket, és szaladhatunk tovább. Részemről szó szerint, a puha, ruganyos futóösvényen, mintha repülnék.
– Mit töretitek a lábatokat az aszfalttal, mikor itt a jó puha út! – rikkantok oda Imrééknek, miközben elszáguldok mellettük. Tényleg megkönnyebbülés a lábamnak az aszfalt meg a kövek helyett a gumi. Úgy nekilendülök a sötét ösvényen, hogy már kezdek attól félni, hogy nem jó irányba megyek, de rendre felbukkan mögöttem egy-egy fejlámpa, futók és túrabotosok, húzatom magam velük kissé, élvezem, hogy mozgok, hogy hűvös, nyirkos az erdő. Hosszúnak tűnik az út a Jánoshegy állomásig, pedig az itiner szerint mindössze egy kilométer. A túrabotos kolléga, akinek ráálltam a tempójára a lejtős, néhol köves úton, érdeklődik, miért nincs fejlámpám. Tallózom a fényt, előttem, mögöttem, nekem ez tökéletesen elég. A Lili Marleent fütyörészem a fogaim közt, hogy ne lankadjon a lépteim ritmusa, elég hatékony 🙂 A következő pont Makkosmária, gyönyörű, széles, hibátlan erdei lejtő, bár néhol a jelzések nem túl egyértelműek, tétovázunk is egy kicsit az egyik kanyarnál, ez elég is hozzá, hogy G-ék utolérjenek a pecsételésnél, alig három perc hátránnyal. Déjá-vu-m van 🙂 Mikor ugyanezen az úton “menekültem” előlük a Sorrentón, már csak azért is 😀 Most közösen vágunk neki a hírhedt, végeérhetetlen zöld jelzésnek a Normafa felé, de még lesz egy kitérőnk, amit végül, sok huzavona után más túratársak segítségével találunk meg. Közben Zsolti megmenti az életemet, de legalábbis a vércukorszintemet egy gyümölcssűrítménnyel, sajnos gondatlan voltam, és nem hoztam semmi ehetőt magammal. Ezúton is ezer hála, meg a magnéziumért is ^^ Hiába, a normafai kaptató még a Mátrán edződött fizikumot is próbára teszi 😛 Virágvölgy állomásnál az állomásépület oldalán egy festményt is megcsodálhatunk, nagyon “boldogbékeidők”-hangulata van, tetszik 🙂 Kicsit húzódik már a lábam, zavarnak a sziklák.

Pedig még csak most jön a feketeleves, a Szent Anna-kápolnánál összefutó millióegy jelzés közül kiválasztani a töksötétben a megfelelőt, a lejtő meg sima, mint Rákosi elvtárs fejebúbja, és még poros is, tele ágakkal és kövekkel, többször csak hajszál híján ússzuk meg, hogy gurulva érjünk a lejtő aljára. Végül a kanyarnál megleljük a ténylegesen jó ösvényt, és óvatosan botorkálunk lefelé a nedves szurdokban a Disznófőig. Imréék meg több más kolléga morcosan kaptat szembe: Ne siessetek, nincs is lenn pontőr! 😕 Elkedvetlenedem. Végül levergődünk mégis, mert becsületesek vagyunk, visszafelé igencsak kínos a hiábavaló kapaszkodó, de legalább vizet találtunk.

Innentől felfelé megyünk újfent a kacskaringós földúton, először Csillebérc majd a Normafa megállóhelyeken át. Utóbbit nem egykönnyen találjuk meg, a síneken haladni persze egyszerű lenne, ha a mellette futó váltósodronyon nem esnék keresztül a vaksötétben, még jó, hogy nem vágta el a lábam; G megjegyzi, hogy biztos nem kéne az a lámpa? 🙄
Fenét 😛 Ez csak a kis hibaszázalék volt 😛 Tántoríthatatlanul kocogok az állomás fényei felé, pedig a lábam egyre jobban fáj 😕
Csillebércen mondjuk isteni finom limonádét kaptunk, ez nagyban javít a helyzeten 🙂

A Normafa után sok más túrázóval egyetemben fel-alá keringünk egy bozótos-csalánossal szegélyzett útszakaszon, az itinerben említett bemenő ösvényt keresve. Itt már komolyan ideges vagyok – se pontőrök, se jelzett út; ne már! Mikor nagy nehezen, többszörös összefogással rábukkanunk a helyes útra, már csak dühből is lélekszakadva törtetünk előre a mély, sziklás szurdokban kanyargó ösvényen, tényleg minden lépésre figyelni kell, még ha a lajosházai leguruló nehézségi szintjét nem is éri el, azért jobb vigyázni. Beszakadó réseken szökkenünk által, én az élbollyal haladok, Zsolti és G valahol mögöttem. Jó társaság, húznak a srácok, túrázós sztorikkal szórakoztatjuk egymást, nevetgélünk. Valamivel később elkezd emelkedni az út, többen szólnak, hogy kutyák lesznek a nem túl jól záródó kerítés túloldalán; annyira eluralkodik rajtam a pánik, hogy belegyalogolok az útszéli csalánba, csak az jár az eszemben, hogy remélhetőleg a kutyák respektálják majd, hogy mi vagyunk többen. Ez így is történik; vad acsargáson kívül semmit nem kapunk. Az Úti Madonna kis kápolnájánál nem időzünk soká, jó társaságban a felfelé menet is könnyebb – ey borzalmasan szűk egyszemélyes meredek ösvényen mászunk fel egy széles, holdsütötte, magasfüves tisztásra, alig valamivel a Széchenyi-emlékmű alatt – körülöttünk és alattunk terül el a város, nemsokára vissza is térünk a kebelére a széles aszfaltúton, mindenki lendületes léptekkel halad, mintha csak most keltünk volna útra. Azért nekem már mozgósítanom kell a mentális tartalékaimat, hogy lépést tudjak tartani Gvel. Az emlékmű után már csak alig néhány száz méter a kőfallal szegélyezett utcán, elnosztalgiázunk a Kitörésről, le kell győzni még egy végső emelkedőt, Zsoltival eltökéltségünkben még Gt is lefutjuk (“Méghogy én rohanok” – méltatlankodik G 😀 ) és egy balkanyarral be is futunk a célba, Széchenyi-hegy állomásra. Még éjfél előtt 🙂

Az emléklap gyönyörű, őszi pompájában ábrázolja  a budai erdőségeket, ifjú segédszemélyzet osztja a kitűzőket, kapunk virslit kenyérrel, aztán felnyomulunk a várakozó szerelvényre, amely visszadöcög velünk Hűvösvölgybe. Most ültem életemben először a Gyerekvasúton. Kár, hogy nem bírtam ki ébren 😛
Azért Csillebércnél feldobhattak volna egy-két pohár limonádét 😀 Jó volt integetni a még úton lévő túrázóknak. Büszke voltam magamra újfent. 1100 szint, csak így simán. Januárban, a legelső túrán még nem hittem volna.

Jövőre ugyanitt 🙂 Jó volt! 🙂

Éren-nádon

2014.07.04. péntek – Budapest-kupa; Merzse-mocsár 20/10 éjszakai 

G kezdettől fogva kérdezgette, biztosan el akarok-e menni egy olyan, nem is túl rövid és legfőképp szintes túra előtt, mint a Mátra 40, egy éjszakai túrára, ahelyett, hogy kialudnám magam. De hát említettem már egy párszor, mennyire szeretem az éjszakai túrákat. Ráadásul mocsár… 🙂 Irtó hangulatosnak tűnt.

Az is lett. Eleve az itiner egy komplett ökológiai gyorstalpaló volt az itt fellelhető állatfajok lenyűgöző sokaságáról, de a jelzés, amit követnünk kellett, sem volt más, mint egy zöld béka 😀 Haláli 😀

Eleinte az utcákon haladtunk, az első ellenőrző pont egy zöld dombon egy kereszt tövében volt. Jócskán lefelé hanyatlott már a nap, rózsaszínűek voltak a felhők 🙂
A dombon lefutva végighaladtunk egy hosszú utcán, mely kivezetett Rákoskert vasútállomásig. Átkelve a síneken, lassan elmaradt mögöttünk a civilizáció. Jobbról ringó, aranyszínű búzamező, balra bozótos, a hold fél kiflije egyre jobban kivilágosodik felettünk, és már itt érezni a mocsár semmivel össze nem téveszthető, üde, nyirkos, csupa illat leheletét, amit annyira szeretek.

A búzamező sarkán beérünk egy fasorba. Innen indul a szépen kitáblázott tanösvény, mi azonban a szalagok nyomán bevesszük magunkat a sásosba. A temérdek réteg növényzetből néhány öreg nyárfa áll ki. Fura, de szúnyogok egyáltalán nincsenek, pedig kivételesen felfegyverkeztem szúnyogriasztóval is.

Viszont van, amit meg nem hoztam: fejlámpa. A Kitörés-túra kapcsán már kifejtettem, hogy engem a lámpa sokkal inkább zavar mint segít, főleg, ha a többieknél van fény, az nekem bőségesen elég. Most ráadásul nagyon sokáig van világos. A második ellenőrző pontnál a pontőröknek kis bányászlámpa világít. Kapunk müzliszeletet és útbaigazítást, átvágunk a réten és elindulunk a széles földúton, melyen csakhamar kettéválik a 10-es és a 20-as táv. G megy balra, én jobbra.
Kiérve a lombok alól majdnem továbbmegyek a város fényei felé, de szerencsére időben észreveszem a szalagot. Az ellenőrzésképpen elővett itinert a mobilommal kell megvilágítanom, de menet közben még mindig teljesen tűrhetőek a látási viszonyok. Hiába, a fényszennyezés :/

Hosszan haladok tovább az ártéri erdő teljesen egyenes útján, épp hogy elférek néhol a lelógó ágak alatt, a föld kellemesen puha. Valaki messziről követ nagy teljesítményű lámpával, így aztán végképp nincs gond a tájékozódással. A szalagok is teljesen jól láthatók.

Nagy sokára egy teljes kereszteződéshez érünk, ahol jobbra kell fordulni. Ekkor kapom meg Eszter e-mailjét, hogy mégis jön a holnapi túrára 🙂

Néhány száz méter után az út szélén kerítés tűnik fel és acsargó kutyaugatás harsan. Rettegek az őrkutyáktól, úgyhogy teljesen elfog a pánik. Szuperlámpás túratársam, aki megelőzött, míg Eszternek írtam, egy válasz e-mailt, éppen egy kövér és ideges pasassal tárgyal a kerítés végénél, aki egy még idegesebb pitbullt próbál megtartani a pórázon.

Mert mi az, hogy itt túrázók sétafikálnak? Mikor ki is van írva, hogy itt veszélyes kutyák vannak (megjegyzem, nem láttunk semmiféle kiírást, de ez a sötétben nem meglepő talán). Mert hogy itt a tanyák mentén éjszaka nem járkál jószándékú ember, ezért el vannak engedve a kutyák.

Rendben, értem én, hogy valaki félti a vagyonát, a házát, s ezért házőrző kutyát tart. De könyörgöm, egyrészt mért pitbullt, másodszor mért egy egész falkával??? Harmadrészt a kutyákat miért kell kiengedni az útra, ha egyszer a házat őrzik??? Inkább csináltatna normális kerítést drótfonat meg sorompó helyett!

Az emberi korlátoltság és önzés határtalan sajnos 😦

A következő útkereszteződésnél a dzsumbujból alig látszik ki a roggyant öreg gémeskút gémje, de a pontőrök lámpája barátságosan világít felénk. Több rekesz gyümölcs mosolyog ránk: lédús őszibarackok és ropogós meggyek, mi több, még lavórban vizet is készítettek oda a kézmosáshoz! 🙂 Igazán figyelmesek!

Innentől kezdve a széles, puha földű út már a búzatábla melletti fasor túloldalán halad. Útitársammal túrákról beszélgetünk, szinte észrevétlen fogy a távolság. A reptér felé vöröslik az ég. Visszatérünk azon az úton a búzatábla oldalában, amerre jöttünk, átkelünk a síneken, de nem fordulunk be az első utcába a játszótér felé, hanem továbbmegyünk a Platános nevű utolsó ellenőrző pontig. Csakugyan a következő keresztutcában öles platánfák alatt vár ránk a pontőr.

Már csak fel kell menni az aszfalton a főútig és meg is érkezünk. Èjszakai túrához illő sötétkék emléklap és cuki denevéres kitűző a jutalom, meg egy üdítőre való kupon a kocsmába. Sajnos csak szénsavas italra lehet elhasználni :/ Elajándékozom, aztàn beülök a kocsiba aludni egyet. G féléjféltájban érkezik meg. Sietni kell haza. Reggel negyed ötkor indulunk tovább. Vár a Mátra 😉

Csillagok és sziklák

2014. 06.08-09. vasárnap-hétfő – Mátra Teljesítménytúrázója; Mátrai Csillagok Éjszakai Teljesítménytúra (42 km)

Nagyon vártam már ezt a túrát. Egyrészt éjszakai – hiába tettem meg a hétvégén már majdnem 60 kilométert, olyan rég voltam éjszakai túrán, bíztam benne, hogy az éjjeli levegő majd felpörget, mint mindig. G ugyan pedzegette, hogy nem lett volna-e jobb a 25 km-re nevezni, de leintettem, ugyan már, 40 km nem olyan sok. Sajnos Eszter nem tudott velem tartani 😦
Kicsit megkésve értünk a rajtba, a tavalyi Mátra Kupa díjátadó helyszínére Gyöngyösre. Parkolóhelyet találni se volt egyszerű, a ház előtt is tolongtak a túrabotos népek, a nagy teremben meg, hiába volt sarkig tárva az összes ablak, alig lehetett levegőt kapni a tömegtől. Úgy össze voltunk zsúfolódva, mint a heringek. Soká tartott, mire kezdett fogyni a nép, ahogy elindult a rajtregisztráció, én az utolsó igazításokat végeztem épp, mikor ki köszön rám? Maminti :))) ezúttal nem zöldben, hanem türkizkékben. Magával ragad a Mátra-túrák hangulata, hiányzott már!

A városi utcákon átvágva egy földútra fordulunk. Igyekszem meghúzni a lépést, Klári mondta még a váci túrán G-nek, hogy az elején kell igyekezni, mert rengeteg az egyszemélyes szakasz, s ha beszorul az ember a tömegbe, sok időt el lehet vesztegetni, ráadásul sokkal hamarabb elfárad a tötymörgésben, pláne hegynek felfelé. Az ösvény csakugyan szűkülni kezd a sűrűben, meredek, köves, kanyargós csapás, próbálom előzgetni az embereket, ahogy lehet; az egyre keményebb emelkedő is segítségemre van, sokan állnak meg kifújni magukat, én meg rendületlen haladok felfelé, a kitáruló panorámából merítek erőt. G szorosan a nyomomban, jó motiváció, nem akarom feltartani. A hűvösödő alkonyi levegő szokás szerint csodát művel velem, a szinte nyomvonallá keskenyedő sziklaösvényen úgy győzöm le az emelkedőket, mintha nem is létezne gravitáció. Érthetetlen, de jó érzés 🙂 Kicsit a Nyikom-nyereg kaptatójára emlékeztet ez az út, ott,emlékszem, a szél, a friss levegő segített feljutni, meg persze a táguló kilátás 🙂

Egyébként nem az emelkedő jelentette itt a legfőbb nehézséget, hanem az előzésekre koncentrálás. Megvan ennek is a maga művészete, hogy úgy tudjon haladni az ember, hogy közben másokat a lehető legkevésbé akadályozzon. Nagy illetlenség kizökkenteni valakit a saját tempójából, főleg hegymenetben. Nem elég begyorsítva megelőzni valakit: mindig az előtted haladó mögött kell maradni a lehető legszorosabban, nehogy visszaelőzzenek. S ehhez fel kell mérni, vajon van-e elég tartalékod. Ha nincs, inkább nem kell erőltetni. Így esett, hogy a hegymenet végén elég hosszan beálltam egy fehér térdzoknis srác mögé, mert épp csak annyira minimálisan volt lassabb nálam, hogy nem lett volna érdemes megelőzni, mert tudtam volna előtte tartani a tempót, ha nagyon muszáj, de azzal szükségtelenül kiégettem volna magam rögtön az elején, viszont így, ráállva az ő tempójára, tudtam kicsit “pihenni”. Persze ez még így is jelentős sebesség volt, G ámult is, milyen gyorsan feljutottunk.
Innen jött a feketeleves. A lassan ereszkedő szürkületben embermagas tüskés bozótban egy ember széles, éles kövekkel teliszórt csapás, ahol végképp lehetetlen volt előzni 😕 Elég rémes volt. Fokozatosan lejtett az út, mígnem a bozótos magasfüvű rétbe váltott, úgyhogy az eddig felgyűlt feszültséget szabadjára engedve repülhettem, mint a fecske, magam mögött hagyva Kláriékat is, beérkeztem a Szent Anna kápolna dombjára, mely a rózsaszín naplementében tündérkastélyra emlékeztetett 🙂

2014-06-08 20.10.54

Bővebben…

“Ne köveszd a fényeket!”

2014.02.08-09. szombat-vasárnap – Budapest Kupa, Kitörés 60/25

Az igazsághoz tartozik, hogy G még szombat délelőtt elment a 40 km-es Margita-túrára a Gödöllői-dombságba, tehát összességében 100 km-t tett meg 24 óra alatt, némi pihenővel, de hát ő már csak ilyen 😛 Nekem elég volt a 25. Vagyis 22,5 az itiner szerint.

Nagyon furcsának találtam, hogy G szerint ez a túra nehezebb volt, mint a Zongor 45, de úgy látszik, nekem mégiscsak a táv számít elsősorban, nem a szint. Pedig hegynek felfelé igencsak gyengén teljesítek. Bővebben…