félúton

2014.10.04. szombat – Budapest-kupa; Pálos Teljesítménytúra és Zarándoklat – Virág Benedek 35

Ki hegyre megy, annak kardok közt kell járni,
S odafönt a csúcson keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel, kit Isten keresztel;
De nem babérággal: tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle fog szívébe vágni…
Mégse engedj, Uram, félúton megállni!

/Puszta Sándor/

Hát én megálltam félúton. Sajnos. Szégyellem, de kishitű voltam, és sokalltam még a 74 km-t. Az idő sem volt annyira kedvező. De azóta is bánom, hogy nem próbáltam meg. A mostani edzettségi szintemnek nem lőtt volna jobban fölé, mint márciusban a Julianus. Talán legközelebb…

Bővebben…

Reklámok

Vár(l)ak a Mátrában!

2014.08.30. szombat – Mátra Teljesítménytúrázója; Várak a Mátrában 44

Ez a túra a Pásztóhoz hasonló sikerélmény volt a számomra, annyi különbséggel, hogy sokkal több volt benne a szint, és teljesen egyedül jártam végig, mivel G a Mályvád 55-ön volt épp. Na jó, nem teljesen egyedül voltam, volt jó társaságom, de erről később.

Kora reggel Pécelen a vasútállomásig tartó 2 km-es sétával melegítettem be, hogy aztán Aszódon beugorjak Kláriék kocsijába, még egy utast felszedünk útközben, és kedélyes négyesben robogunk Mátraháza felé, ahol a buszforduló fateteje alatt osztják a nevezési lapokat. Előnevezéses volt a túra, G, emlékszem, többször is megkérdezte, hogy BIZTOS a hosszabb távra akarok nevezni? Persze, a szokásos eszmefuttatás a biztos rövidebb távról és az esetleges elvesző kilométerekről kudarc esetén. De én ezt a túrát már tavasszal kinéztem a Mátra-kupafüzetből, sőt Zsoltit is rábeszéltem, hogy jöjjön a hosszú távra – azt mondta, csak a kedvemért, ehhez képest, mire a rajtba érünk, nyomát se látjuk 😀 (Várjátok meg Zsoltit! – nahiszen!) Nekilódulunk mindannyian a Mátraházáról lefelé vezető gyönyörű erdei csapásnak a sárga jelzésen. Még később érkező kollégák integetnek felénk egy elhúzó autó ablakából. Bővebben…

Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat

2014.06.21. szombat – Mátra Teljesítménytúrázója, Mátravasút 20

Ez volt az első Mátra-túrám egyedül. Eszter ekkoriban épp Máltán süttette magát a 40 fokkal szívott, mint a torkosborz :P, G meg Turulra ment, úgyhogy busszal mentem a Stadionoktól, és oda is értem volna pontosan 8-ra rajtnyitásra, ha nem csábulok el egy gesztenyés croissant-ra a pékségben 😛 A kisvasút végállomását nem volt nehéz megtalálni: annál a kereszteződésnél kellett jobbra fordulni, amin átmentünk Mátrai Csillagokon. Még most sem esett annyira jól visszagondolni rá 😕

A helyzet az, hogy az teljesen normális, ha egy teljesítménytúra vége felé vagy egy keményebb szakasz közben/után az ember felteszi magának a kérdést, hogy “Hát hülye vagyok én, hogy itt szívatom magam?” Az a rossz, amikor az ember annyira kikészül, hogy célba érve sem tud örülni annak, hogy megcsinálta. Akkor tényleg semmi értelme. A Csillagokkal kapcsolatban én csak annak tudok örülni, hogy +40 pont a Mátra-kupához. De ennyi.

Ez a túra ehhez képest igazán játékos volt. Ugyanaz az útvonal a sziklás ösvényen felfelé Gyöngyösről, mint a Csillagokon – István már a legelején maga mögött hagyott, én most nem siettem, s bár nem is voltak olyan sokan, mint legutóbb, azért az előzéses logisztika itt is hasznos volt. Sorra hagytam magam mögött az embereket, úgyhogy nemsokára már a Cseplye-tetőről csodálhattam a panorámát 🙂

2014-06-21 08.44.59

Bővebben…

Csillagok és sziklák

2014. 06.08-09. vasárnap-hétfő – Mátra Teljesítménytúrázója; Mátrai Csillagok Éjszakai Teljesítménytúra (42 km)

Nagyon vártam már ezt a túrát. Egyrészt éjszakai – hiába tettem meg a hétvégén már majdnem 60 kilométert, olyan rég voltam éjszakai túrán, bíztam benne, hogy az éjjeli levegő majd felpörget, mint mindig. G ugyan pedzegette, hogy nem lett volna-e jobb a 25 km-re nevezni, de leintettem, ugyan már, 40 km nem olyan sok. Sajnos Eszter nem tudott velem tartani 😦
Kicsit megkésve értünk a rajtba, a tavalyi Mátra Kupa díjátadó helyszínére Gyöngyösre. Parkolóhelyet találni se volt egyszerű, a ház előtt is tolongtak a túrabotos népek, a nagy teremben meg, hiába volt sarkig tárva az összes ablak, alig lehetett levegőt kapni a tömegtől. Úgy össze voltunk zsúfolódva, mint a heringek. Soká tartott, mire kezdett fogyni a nép, ahogy elindult a rajtregisztráció, én az utolsó igazításokat végeztem épp, mikor ki köszön rám? Maminti :))) ezúttal nem zöldben, hanem türkizkékben. Magával ragad a Mátra-túrák hangulata, hiányzott már!

A városi utcákon átvágva egy földútra fordulunk. Igyekszem meghúzni a lépést, Klári mondta még a váci túrán G-nek, hogy az elején kell igyekezni, mert rengeteg az egyszemélyes szakasz, s ha beszorul az ember a tömegbe, sok időt el lehet vesztegetni, ráadásul sokkal hamarabb elfárad a tötymörgésben, pláne hegynek felfelé. Az ösvény csakugyan szűkülni kezd a sűrűben, meredek, köves, kanyargós csapás, próbálom előzgetni az embereket, ahogy lehet; az egyre keményebb emelkedő is segítségemre van, sokan állnak meg kifújni magukat, én meg rendületlen haladok felfelé, a kitáruló panorámából merítek erőt. G szorosan a nyomomban, jó motiváció, nem akarom feltartani. A hűvösödő alkonyi levegő szokás szerint csodát művel velem, a szinte nyomvonallá keskenyedő sziklaösvényen úgy győzöm le az emelkedőket, mintha nem is létezne gravitáció. Érthetetlen, de jó érzés 🙂 Kicsit a Nyikom-nyereg kaptatójára emlékeztet ez az út, ott,emlékszem, a szél, a friss levegő segített feljutni, meg persze a táguló kilátás 🙂

Egyébként nem az emelkedő jelentette itt a legfőbb nehézséget, hanem az előzésekre koncentrálás. Megvan ennek is a maga művészete, hogy úgy tudjon haladni az ember, hogy közben másokat a lehető legkevésbé akadályozzon. Nagy illetlenség kizökkenteni valakit a saját tempójából, főleg hegymenetben. Nem elég begyorsítva megelőzni valakit: mindig az előtted haladó mögött kell maradni a lehető legszorosabban, nehogy visszaelőzzenek. S ehhez fel kell mérni, vajon van-e elég tartalékod. Ha nincs, inkább nem kell erőltetni. Így esett, hogy a hegymenet végén elég hosszan beálltam egy fehér térdzoknis srác mögé, mert épp csak annyira minimálisan volt lassabb nálam, hogy nem lett volna érdemes megelőzni, mert tudtam volna előtte tartani a tempót, ha nagyon muszáj, de azzal szükségtelenül kiégettem volna magam rögtön az elején, viszont így, ráállva az ő tempójára, tudtam kicsit “pihenni”. Persze ez még így is jelentős sebesség volt, G ámult is, milyen gyorsan feljutottunk.
Innen jött a feketeleves. A lassan ereszkedő szürkületben embermagas tüskés bozótban egy ember széles, éles kövekkel teliszórt csapás, ahol végképp lehetetlen volt előzni 😕 Elég rémes volt. Fokozatosan lejtett az út, mígnem a bozótos magasfüvű rétbe váltott, úgyhogy az eddig felgyűlt feszültséget szabadjára engedve repülhettem, mint a fecske, magam mögött hagyva Kláriékat is, beérkeztem a Szent Anna kápolna dombjára, mely a rózsaszín naplementében tündérkastélyra emlékeztetett 🙂

2014-06-08 20.10.54

Bővebben…

Miért ment át a tyúk az úton?

Mert nem vette észre a jelzést 😛

2014.05.24. szombat – Galga Kupa, Hévízgyörk 50

Reggel 6:30-kor rajtoltunk. Kedvesen családiasnak tűnő túra volt ez is, mint az összes eddigi Galga. Ugyan a nyugalmamat igencsak megzavarta, hogy az egyik szervező hölgy a regisztrációnál bocsánatkérően szólt, hogy a 6. ellenőrző pontnál méhek lesznek, úgyhogy vigyázzunk 😕 😯 Rettegek a méhektől, de mikor Klári megjegyezte, hogy ő allergiás is rájuk, illedelmesen visszavettem a pánikolásból 😛

Klárival elég hamar az élre álltunk kifelé a városból az aszfalton; húzattam magam a tempójával s közben kibeszéltük a fél világot 🙂 Igazán élvezetes volt. Gyönyörű napsütéses idő volt, vállig érő virágpompában úszó illatos réten vágtunk át keskeny csapáson; igazán üdítően szép ez a Gödöllői-dombság. Később vetések mentén haladva a kanyargós út bevitt a sűrűbe, itt egy kissé elbizonytalanodtunk, de aztán hallottuk, hogy a “fiúk” szintén élénk beszélgetésbe merülve szorgosan caplatnak utánunk, így megnyugodva folytattuk az utunk. A 2. ellenőrző pont után értünk be istenigazából az erdőbe, de előbb almát vételeztünk a pontnál, s megmásztuk a létrát. Roppant kellemes volt éppen akkor beérni az árnyas fák alá, mikorra elkezdett komolyabban szúrni a napsütés. Egyszer ugyan elkeveredtünk még a kék jelet keresve, vagyis inkább G, aki túlzottan előreszaladt a rossz ösvényen, de bevártuk és meneteltünk tovább. A 3. pont az erdő közepén volt, haladtunk rendületlenül a szép sima, széles szekérúton egészen a 4. pontig, ahol kaptunk csokit, meghúztam a bakancsom fűzőjét, s titkon teljesen el voltam képedve, hogy még mindig mennyire jól bírom Klári irtózatos tempóját. Féltem, hogy meglesz még ennek a böjtje – sajnos meg is lett, de erről később.

Másfél kilométerrel később egy sorompót elhagyva majdnem kiértünk egy aszfaltozott útra, mikor Klári hirtelen észbe kapott, hogy de hiszen itt fel kell fordulni jobbra a hegytetőre – legyen már egy kis szint is, ugyebár 😛 A fiúk kajánkodtak kicsit rajtunk, hogy végülis kerülővel is megcsinálhatjuk a túrát, semmi gond; de Klári nem hagyta annyiban: kocogásra nógatott, hogy visszaszerezzük vezető pozíciónkat 😛 Sikerült. Közben gombászokkal is találkoztunk, Klári sóvárogva nézte a kosarakat. Nem tartott soká, az emelkedő ereszkedőbe váltott, derékig érő magas fűben gázoltunk, vékony sarjerdőcskén át, gőzölgött a hőségben, de sokkal rosszabb volt, mikor kiértünk Máriabesnyőre, s a vakító aszfalton kellett kaptatnunk sokáig, míg el nem értük a kocsmát. Bikaborjú méretű kutya feküdt keresztbe a kocsmaajtó előtt, de bátorkodtunk bemenni, s némi folyadékbevitel meg pihenés után az időközben befutó Zsoltival kiegészülve hagytuk el a “töltőállomást” 🙂 Pár lépésre volt csak az 5. pont, itt kaptunk egy-egy csomag ropit.

G megjegyezte utóbb, hogy jobb szereti, ha egy hosszabb túrán több kisebb frissítőpont van, mint ha egy nagy etető, mert az után elég nehéz továbbindulni, ha teleetted magad. Nekem most nem volt fontos a kaja, a víz annál inkább, mert rettenetes meleg volt. Azt hittem, sose ér véget a hosszú utca a szép új házak mentén. Ráadásul egyre nyűgösebb lettem, mert nem tudtam, mikor következik be az elkerülhetetlen, a 6. pont, ahol ugye elvileg támadásra kész méhek várnak.

Hihetetlenmód le tudja ám szívni az ember idegeit egy vélt veszedelem, sokkal inkább, mint a tényleges vészhelyzet 😕 Az akácosok közeledtével teljesen befeszültem, bármikor készen egy pánikszerű rohanásra az egyszemélyes, fűvel benőtt csapáson, bár emlékeztem még, hogy egy okos könyvben azt javasolták a kirándulóknak, hogy méhek ellen sűrű bokrok közé ajánlott futni, ott nehezebben tudnak követni a rovarok. G azzal vigasztalt, hogy a méhek mindig a hátul haladókat csipkedik össze, nem azt, aki felriasztja őket, mert mire a háborgatásra észbekapnak és támadásra gyűlnek, addig van idő elfutni. Nem lettem sokkal nyugodtabb 😕 Mindazonáltal az akácosban nem történt semmi. Végigmentünk egy hosszú, magasan fekvő dűlőúton (szép volt a kilátás), és ekkor pillantottuk meg a rettegett kasokat. Teherautó állt mellettük, s védőruhába öltözött méhészek rakosgatták a dobozokat.
Kitanítottak minket, hogy a kaptárok mögött kell áthaladni, mert a méhek mindig a kas ajtajához térnek vissza, s akkor támadnak, ha valaki ebben útjukat állja. Logikus, végülis… Átfutva a kasok mögött az útkereszteződésben kedélyesen bográcsozó pontőrökre bukkantunk, vízpótlási lehetőség is volt. Jókedvűen indultunk tovább, gondolván, hogy a nehezén túl vagyunk.

Hát nagyon nem 😕 Még háromszor futottunk bele méhkaptárok emeleteibe, illetve nem bele futottunk, hanem előlük; no lám, mit tesz a rettegés, dombnak felfelé is képes voltam rohanni, 30 sietős kilométerrel a lábamban 🙄 Nem sokkal később visszaértünk az aszfaltúthoz. ahol majdnem elvétettük a jelzést, s a 7. pont ismét ugyanaz volt, mint a 4. Csokival 🙂
Innentől kezdve viszont nagyon lelassultam. Az előző hetekben ugyebár nemigen voltam hosszabb túrán, talán ez a hirtelen gyors tempó is sokat kivett belőlem, a méhek okozta adrenalinfröccsről nem is szólva. G végül kénytelen volt lemaradni hozzám. Igyekeztem én összeszedni magam, de nemigen ment, főleg aztán nem, hogy éppen a legforróbb kora délutáni égető napsütésben kiértünk a hűs árnyékból és szántóföld mentén haladtunk végtelen hosszan, ismerős szakasz volt a Galga 50 túráról (az erdő szélén eszembe is jutott, hogy akkor, a szakadó esőben gondoltam rá, mennyire csodás is lehet ez a sűrű erdőcske napsütésben, fényfoltokkal tarkázva – hát tényleg az! ) de most el kellett fordulni balra és a magasfüvű lápos réten végigvonszolódva elérni a 8. pontot, ahol megolvadt csokit és némi vizet kaptunk. Itt hagytak el minket végképp Kláriék. G biztatott, hogy már nincsen messze Vácszentlászló. Poros, köves dűlőutakon vitt az út, rettenetesen fájt a lábam, részben a táv meg gondolom, részben a hőség miatt is. Sorra hagytak el minket a túratársak s a viharfelhők is elkezdtek gyülekezni. A temető mellett voltak padok, G ajánlgatta is, hogy üljek le, pihenjek kicsit, megvár, van időnk, de gondoltam, essünk túl rajta. Vácszentlászló határában fel kellett mászni a víztoronyhoz, ott volt a 9. ellenőrző pont, és sajnos ott szembesültem vele, hogy amint én a célnak hittem, az még csak az utolsó, 10. ellenőrző pont, s hogy ez a túra nem 49 km-es, hanem 53!!!
Na nem. Ezt én nem tudom végigcsinálni!!! 😕 Itt már dörgött az ég. Bozótos mellett mentünk, majd befordultunk a vadul burjánzó erdőbe, mely kellemes, puha földű ösvényen vezetett végig a Bika-tóhoz. Egészen felélénkültem tőle. A tónál aztán némileg keresni kellett az ellenőrző pontot, meg az aszfalton gyaloglás se esett jól a lábamnak, de a tó sarkánál pecsételés után meglátogattam a mosdót, ittam, s kicsit ki is bújtam a cipőmből; felhúzott térddel ücsörögtünk a fűben a fekete torlódó fellegek alatt, morbid módon vicces volt, szép ez a tó 🙂 a pontőrök közben egymást hívogatták walkie-talkie-n, hogy “Nálatok már esik?” “Hányan vannak még?” stb. 😀

Nagyon jót tett a pihenő, egész jó tempóban vágtunk neki a hátralévő útnak. Szemergett az eső. Majd egyre nagyobb cseppekben. A túratársak megálltak, esőkabátokat cibáltak elő a zsákokból. Nem érdekelt. Eszem ágában se volt felvenni a zörgős műanyag szkafandert, ami alatt csak befüllednék, mikor végre a hűs szél simogat, az egész napi tűző napsütéstől agyonpörkölődött bőrömet kedvesen áztatja az eső. Legszívesebben a pólómat is levetettem volna! 😛 Aprómurvás úton ballagtunk be a faluba. Itt már eléggé össze kellett szednem a maradék erőmet, hogy a végenincs hosszú utcán még kitartsak a célig. Egyszer csak felbukkantak Kláriék.

🙂 🙂 🙂

Elénk jöttek, látni, mennyire áztunk el. Meg voltak lepve, hogy nem fogtuk fel tragédiaként a felhőszakadást, bár szerintem ez még futózápornak is gyér volt. Nem lehetetlen, hogy másutt adta ki erejét a vihar, mi a gyengébb oldalát kaptuk csak. Mindegy, megcsináltuk, négyesben sétáltuk le a hátralévő pár lépést, Klári szóval tartott miket addig is, az iskolában meg a Galga túrákról már megszokott fenséges ellátás várt bennünket: hatalmas tányér paprikás krumpli egy pár mérsékelten szenes ropogósra sült virslivel 😀 hozzá óriási kubikos szelet kenyerek és túrós rétes!! Meg egy szép kitűző és melegvizes mosdó. Végül is megérte 🙂