erszényes mókus

A legapróbb túrás tappancsok:

picibaba.hu vonalzó

Reklámok

Jártam sárban Abasárban

2014.10.25. vasárnap – Mátra Teljesítménytúrázója; EMCs II. nap

Ma reggel is felvettük Istvánt Gyöngyösön, és robogtunk a rajtba. Részemről mérsékelt lelkesedéssel és eggyel több réteg ruhával felvértezve. A tornateremben készülődnek az ittalvók, Pálfi Laci nyűglődik, hogy miért is akar ő a 40-es távra menni… 🙄 Én legalább tudom: a kupáért. Így is csak szűken lesz meg 😕 De az idő csak jobb lehet, mint tegnap. Persze ma sincs meleg.

– Pedig ez egy olyan jól összeállított túraútvonal! Csak lenne normális időjárás – kesergek Zsoltinak.
– Várj csak, majd a Gabi halála után mondd ezt! – pesszimistáskodik, de csak rángatom a vállam. Túléltem már a Gabi halálát nemegyszer, nem értem, hol a probléma. A Vöröskő után, ne már… Bővebben…

Fúj, süvölt a Mátra szele

2014.10.24. péntek – Mátra Teljesítménytúrázója; EMCs I. nap

Reggel Hatvanból indultunk, útközben még felvettük Istvánt Gyöngyösön. Barátságtalan szürke felhők borították az eget.

Menet közben már nem tűnt olyan hidegnek az idő, úgyhogy miútán átkeltünk a szőlősorokon, a műút előtt levettem az aláöltözetem alulról. Tudtam, ha így beöltözve vágok neki a hegynek, annak meglesz a böjtje később. Az aszfalton gyaloglás helyett a ragadós sárral kellett megküzdenünk Abasár és Markaz között, és a szél is jócskán fújt már.

A Markazi-kápolnánál előre csomagolt szikkadt zsíroskenyereket lehetett kapni. Nagyjából innentől kezdett szemeregni az eső.

Először ügyet sem vetettünk rá. Hanem felfelé mászva a hegyoldalon egyre sűrűbb lett. Felérve a gerincre, ahol a sziklák közt kellett a zöld jelzés mutatta csapást követni, a süvítő hideg szél is társult a megpróbáltatásokhoz. Végeérhetetlennek tűnt a hegygerinc, és hiába volt nálam kesztyű, úgy éreztem, lefagy a kezem. Mondjuk még mindig jobban jártam, mint István, akinél kesztyű sem volt.

Felérve a zöld elágazáshoz, balra fordultunk a Markazi-vár felé, de mikor elvergődtünk odáig, kiderült, hogy félreértettük: nem itt van a pont. Na, akkor irány visszafelé. Kláriék pár száz méterrel voltak csak előttünk. Eddigre már mintha jégcseppeket vagdosott volna az arcunkba a szél. Kénytelen voltam felvenni az esőkabátot. Igyekeztünk kocogni a szembeszélben a keskeny ösvényen. A kanyargós úton a hegyoldalon felfelé haladva hamarosan megelőzzük Kláriékat, nem mintha ez lett volna a cél, de ilyen időben muszáj haladni, mert különben megfagysz. A hatalmas sziklák és a göcsörtös fák között felmászva arra gondolok, milyen gyönyörű lehet ez a vidék a napsütésben.
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy nincs egy hete, hogy majd megsültünk a Galga túrán. Ahhoz képest mintha január lenne.

És csak egyre rosszabb lesz. Az ellenőrző pont után a felfelé menet a csúszós avarral elborított hegyoldalon, keskeny csapás, sőt, helyenként ferde is, és a szél már szabályosan fagyos. Rémítő ez a tehetetlen harc az elemekkel. Már csak a túlélésre játszunk, fel se nézek, hogy lássam, merre haladok. Csak az út számít. Az Erzsébet-szikla után lefelé tartunk a Gabi halála irányába a kék kereszten. Rohanok lefelé félig vakon a sűrű esőben. Hirtelen észreveszem, hogy elvesztettem a jelzést. A meredek hegyoldalak rémületesnek és fenyegetőnek tűnnek. Kis híján elvesztem a józan eszem, és üvölteni kezdek Gnek, aztán felhívom, bár az átfagyott, vizes kezemmel alig tudom tartani a telefont. Nemsokára felbukkan mögöttem. Pár lépés után kiérünk egy széles dózerútra, és nagyjából fogalmunk nincs, merre lehetünk. A piros keresztet kellene megtalálni, de hol keressük? Míg vitatkozunk, felbukkan két kolléga, akik szintén elvesztették az utat. Én már teljesen kétségbe vagyok esve, a többiek elindulnak vaktában lefelé az ösvényről, és nemsokára elő is kerül a piros jelzés. De hogy a kék keresztet hol vesztettük el, arról sejtelmem sincs… Arról meg végképp, hogy István merre lehet.

Innentől legalább az út szempontjából jobb a helyzet, széles úton menetelünk, bár helyenként patakokon kell átvergődni. Némi hullámvasutazással elérjük a Vörösmarty-turistaházat, ahol a szakadó esőben próbáljuk felírni a kódot. A turistaház zárva. Sehol egy kis esély, hogy megmelegedhessünk. Kezdek kikészülni. A buszmegállóba beállva várjuk meg Istvánt, aztán a zöld kereszt jelzésen gurulunk lefelé a lejtőn. A patakvölgyből az emelkedő Mátraháza felé visz. Az eső meg nemhogy elállna, inkább erősödik. Borzalmas. Mátraházán szólok Gnek, hogy nem bírom tovább. Bemegyek a buszváróba megmelegedni. G kénytelen-kelletlen velem tart, s bár odabent melegebb van, mint kint, a radiátorok itt se működnek 😕 Úgyhogy ki van zárva, hogy megszárítsuk a ruháinkat. Beruházok egy forralt borra a büfében, de 450 ft-ért egy MIKRÓZOTT löttyöt kapok, ha nem fáznék ennyire, ki se fizetném. Mit képzelnek!!! Nekiveselkednénk az indulásnak, de látjuk, hogy odakinn az eső már szakad. Na ne!
Tanakodunk, mi legyen. Ekkor felbukkan Agárdi Peti. Ő sincs jobb állapotban, mint mi, az állítólag vízálló dzsekije teljesen átázott, és csak egy póló van alatta. Rajtam jégpáncéllá fagyott a bugyi is, eszem ágában sincs valami súlyos betegséget összeszedni, és nincs nálam száraz meleg pulcsi sem, csak egy kis vékony hosszúujjú. Esélytelen. Pedig a recepciós hölgy még a radiátort is felcsavarja a kedvünkért.
Gyorsan megnézem a menetrendet: 5 perc múlva indul egy busz le Gyöngyösre. Nagyon aggódom G-ért, de ő legalább viszonylag jól fel van öltözve. Nem akarom tovább hátráltatni. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire az ólmos szürkeségben elvergődik a busz Gyöngyösig. Berontok a váróba, és látom ám, hogy Imréék is ott vacognak a radiátorhoz tapadva! Muszáj elnevetnem magam.
– Nocsak… másnak is megjött a jobbik esze? 😛
Kriszti nagyon bízik benne, hogy el tudjuk fogadtatni 20 km-es szakasznak a megtett utat. Ennek nyomán bennem is felébred a remény. Újabb döcögős buszút következik, aztán egy hideglelős sántikálás az iskoláig. A szervezők különösebb gond nélkül fogadják el a 20 km-t, bár kitűzőt nem kérek, mert konok sztahanovista vagyok, a Mátra Kupa legyen meg, onnantól mindegy… Sokáig folyatom magamra a forró vizet a zuhanyozóban, majd felhúzom a szárazon maradt aláöltözetet meg a pulóvert, befalom a paprikás krumplit és bebújok a hálózsákba. Arra térek magamhoz, hogy K.István rám borítja a felhalmozott matracokat 😀 Mentegetőzik, azt hitte, üres a zsák 😀 Mókás! Először Agárdi Peti fut be, aztán G. Azonnal rárohanok, követelve, hogy menjünk vissza Hatvanba, hogy megszáríthassuk a ruhánkat. De G még el akar indulni az éjszakai túrán. Elszáll az agyam – ezt nem hiszem el!!! Ez már tényleg az önveszélyeztetés kategória!!!

G viszont állítja, hogy tudja, mit csinál, így kénytelen vagyok megelégedni azzal, hogy remek koleszos hangulatban múlatjuk az időt a matracokon heverészve Petivel, Istvánnal és Pálfi Lacival, szárogatjuk a cuccainkat és Peti a Fertő-tó kerülésről mesél. G rekordidővel érkezik vissza a 15 km-ről (rajta kívül mindössze ketten indultak 😛 ), bedobáljuk a cuccokat a kocsiba, és irány vissza Hatvan, a fűtött ágy felé. Még szerencse, hogy nem kell hazáig mennünk. Ennyivel is többet alszunk, bár ez se lesz sok…

A pesti srácok útra kelnek

2014.10.23. csütörtök – Cartographia-kupa; Szomor 56/10/23

Setét volt a hajnal, mikor leparkoltunk Szomoron a Sportcsarnok előtti gyepen. Kláriék már indulóban voltak a hosszabb távon, minket a kőszívű szervezők nem engedtek 6:30 előtt elrajtolni.

A királyi többes Andrásra meg Laurára vonatkozott, G meg szolidaritásból velünk tartott. Alaposan felkészültem aláöltözettel, kamáslival és az új futószettel, ami azóta is tökéletes és imádom. Se túl meleg, se túl hideg. A kapucnija pedig nagyszerűen véd sapka helyett.

A túra első szakasza egy az egyben a Zongor fordítottja: pár száz méter aszfalt után murvás szakasz, majd egy balkanyarral a Kakukk-hegy aljának bozótos sűrűje. Cikkcakkos, nyaktörő meredek visz fel a csúcsra, elkél a fejlámpa, bár a kövek jól kivehetően világítanak. Igyekszem sietni, ahogy bírok, mert eszem ágában nincs hátráltatni Andrásékat, nekik pedig már gyorsabb a tempójuk, mint az enyém. Motivációnak nem rossz 🙂 Nagyon reggel van még, de sikerül elfogadható tempóban meghódítanom a meredeket. Odafenn fiatal pontőrök fogadnak minket, meg persze süvítő szél. Lefelé enyhe lankának tűnik a Zongoron megszenvedett emelkedő. Kiérve a földútra, a sarat emlegetjük; akkor el is terelték az útvonalat az Anyácsai-tó mellől a dagonya miatt, most legalább meglátom. Nagyon szép! 🙂 Bővebben…

S látám a hegyeknek magasságait…

2014.10.11. szombat – Cartographia-kupa, Budapest-kupa; Budai Kilátók

Két legyet egy csapásra 🙂 Már tavasszal egyértelmű volt, hogy erre a túrára muszáj elmennem, mert két túramozgalomhoz is könnyen elérhető pecsétet eredményez. Huszonkevés kilométer, ne vicceljünk már! Azt akár szakadó esőben is.

Sietnem kellett volna, mert délután haza akartam érni Tatabányára. Ehhez képest jól elnéztem a dolgot, mert míg G hajnalok hajnalán elindult a NaHáTra, én kényelmesen visszaaludtam, és kerek 8 órára értem a rajtba. Holott, mint kiderült, 7-kor is el lehetett volna indulni. Affene 😕

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a rajtnál megpillantottam Hollósi Danit, úgyhogy azonmód rá is rohantam, hogy menjünk együtt – legalább a Fekete-fejig, mert ő az Extrán indul, természetesen. Ismerve Dani tempóját, gondoltam, legalább az elején nyerek némi kis időt. Nem számítottam rá, hogy ő ezt a túrát inkább kikapcsolódásnak szánta, és esze ágában sincs rohanni. Úgyhogy nagyrészt ő rohant énutánam 😀 Bővebben…