S látám a hegyeknek magasságait…

2014.10.11. szombat – Cartographia-kupa, Budapest-kupa; Budai Kilátók

Két legyet egy csapásra 🙂 Már tavasszal egyértelmű volt, hogy erre a túrára muszáj elmennem, mert két túramozgalomhoz is könnyen elérhető pecsétet eredményez. Huszonkevés kilométer, ne vicceljünk már! Azt akár szakadó esőben is.

Sietnem kellett volna, mert délután haza akartam érni Tatabányára. Ehhez képest jól elnéztem a dolgot, mert míg G hajnalok hajnalán elindult a NaHáTra, én kényelmesen visszaaludtam, és kerek 8 órára értem a rajtba. Holott, mint kiderült, 7-kor is el lehetett volna indulni. Affene 😕

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a rajtnál megpillantottam Hollósi Danit, úgyhogy azonmód rá is rohantam, hogy menjünk együtt – legalább a Fekete-fejig, mert ő az Extrán indul, természetesen. Ismerve Dani tempóját, gondoltam, legalább az elején nyerek némi kis időt. Nem számítottam rá, hogy ő ezt a túrát inkább kikapcsolódásnak szánta, és esze ágában sincs rohanni. Úgyhogy nagyrészt ő rohant énutánam 😀

Friss és ragyogó a reggel, igazi Vénasszonyok Nyara. Nem csak az egy hete vásárolt futócucc van rajtam, amit már a Páloson megsétáltattam, hanem a tegnap a Decathlonban vett vadonatúj bakancsom is. Forclaz 500 ez is, de egy újabb széria, gyönyörű májbarna, gondoltam, ezen a kis túrán jól betöröm a jövő heti, mindent eldöntő Galga előtt.

Szóval új tollak. Bár az aláöltözést lehet, hogy túlzásba vittem, fut át az agyamon, mialatt tempósan kocogunk a zöld jelzésen Anna-rét alján lefelé. A Pálos fenn maradt fehér galambszárny-szalagjai kedvesen integetnek felénk, ahogy átbujkálunk a sárguló lombok alatt a Szent-Anna kápolnához. Dani itt kezd reklamálni, hogy de hát ő nem akart futni 😀 Nekem meg könnyű most, minimálra vettem a figurát, mindössze a kulacsomat szorongatom a kezemben; ilyen se volt még 😀 De ha 100 forint a depó, minek cipeljem a hátizsákom? Nem igaz? 🙂
Innentől a kék körséta szép széles útján haladunk, egyszer kiszállok pisilni, aztán nekiiramodom Dani után a kék kör leszakadó jobb kanyarjánál, jobbra kilátás, párában úszik a város, csodaszép! Pillanatok alatt utolérem Danit, aki reggeli hűs harmattól csillogó pókhálókat próbál épp fókuszba állítani 🙂 Haladunk tovább az Erzsébet-kilátó felé. Ragyog a nap. Lassan időszerű lesz lecibálni magamról a hosszúujjút, de várjunk még kissé, a János-hegyen úgyis süvíteni fog a szél…

És valóban. Felrántom a kapucnit. Kettesével szedve a lépcsőket, felrohanunk a Kilátóba, ahol megkapjuk a pecsétet. Minket meg megkap a látvány, felhőtlen kék ég, arany fényben úszó, zöld-arany erdő. Dani nem is állja meg, hogy elő ne kapja a fotómasinát, én lerobogok a lépcsőn és némi helyben kocogással melegítek a lejtőre, míg ő is megérkezik. A hírhedt piros sáv ezúttal lejtőként tárul elénk, repülök lefelé, néhol megkapaszkodom a fákban, hogy ki ne dőljek a kanyarban, eszem ágában nincs levágni a kanyarokat, mint egyesek 😛 A cipő eddig jelesre vizsgázott, gyönyörűen tartja a lábamat, már a sziklák se érdekelnek különösebben, szerencsére nem csúsznak, felszáradt már a harmat, ennyiben megmutatkoznak az egy órával későbbi kezdés előnyei. Dani igyekszik utolérni, az egyenesen újfent hallgathatom a szemrehányásait 😀 A Szépjuhásznéig kocogunk, közben ismerősöket hagyunk magunk mögött. A másik hírhedt kaptató, a sárga sáv vezet minket a Hárs-hegy felé, de olyan lendületbe jöttem a lejtőn szaladástól, hogy pillanatok alatt felérünk. Sziklacsapáson csúszkálva haladunk el a Bátori-barlang mellett, de rég is volt az az éjszakai túra; itt bejegyzek még egy pluszpontot az új bakancsnak, teljesen a lábam részévé válik, nem érzem, hogy ormótlan fogságban tartaná a lábfejem, és külön kéne ügyelnem rá, hogy be ne szoruljon a nagy kövek réseibe. Örülök nagyon! A sárga sáv tovább visz a DNS-spirálhoz (Makovecz-kilátó, ugye 😀 ), 1 óra 10 perc alatt tettünk meg röpke 6,5 kilométert, nem is rossz… Innen a Fekete-fej következik. Dani nyűglődik, elmondása szerint ki nem állhatja ezt a hosszú, meredek, köves kaptatót. A magam részéről nem látok problémát a dologban, de nem fogok neki ellentmondani, elvégre ő a rutinosabb. Bennem csak az az emlék él, amikor felrángattuk Zsoltit odáig, kifejezetten jó idővel.

A zöld kör után visszatérünk a piros sávra, a szűk egyszemélyes csapáson piroslanak a csipkebogyók. Hamar felérünk, egy túrabotos kollégát is megelőzünk, és mostanra szakad rólunk a víz. Roppant zavaró, hiszen én hoztam fejpántot, nyakravalót (fekete csősál, ez is tegnapi beszerzés a Decathlonból), kesztyűt, duplazoknit – most ez nemhogy szükséges, de plusz teher is 😕 Danit megkérem, hogy készítsen rólam egy fotót a verőfényben.

DSCN3012

Nem valami előnyös, de legalább lelkes 🙄

Nagy beszélgetésbe melegedve szökellünk le a lejtőn: akár az imént a János-hegy, ez is piros, csak kicsit meredekebb, kicsit keskenyebb, kicsit kanyargósabb, kicsit szűkebb, kicsit sziklásabb, és kicsit vékonyabbak a fák 😀 szinte csemeték, jól meg kell gondolni az embernek, melyikbe kapaszkodik bele. Igazán élményszerű volt a lejutás, és máris megérkezünk a Petneházy-lovastanya kerítésének sarkához, ahol Horalkyt osztanak, de vizet sajnos nem… És a lovaknak is hűlt helye. Itt már szemérmetlenül perzsel a nap, mintha tavasz vége lenne. Dani elköszön, innentől magamra vagyok utalva. Meg a gyönyörű, színes térképre, persze. Elindulok felfelé a kerítés mentén.

A piros jelzés soká jól látszik a bozótos, alacsony sűrűben. Ugyanaz az útvonal, mint annak idején a Zongoron, emlékszem, akkor is ugyanilyen, évszakot meghazudtoló napsütés volt, alig tudtunk menni a rengeteg ruhánkban. Mostanra simán ujjatlanra vetkőzöm. A jelzés nemsokára elég egy széles dózerutat, ahol a térkép útmutatása szerint balra kell fordulni, mégis, rengetegen továbbhaladnak egyenesen a rét csapásán. Megnézem a térképet: ugyanott lyukad ki a két út. De akkor is megyek a jelzésen! G eléggé beidomított már 😀 Nem kispistázunk, szó se lehet róla!

Érdemes is volt a kijelölt úton menni, ugyanis árnyas erdősávokon visz át a széles út, nagyon szép a táj. Feszül fölém a felhőtlen kék égbolt, ölyvek sivítozása hangzik a magasból. A kis kitérő után újra emberekkel találkozom, kíváncsi vagyok, rajtam kívül hány fanatikus marha ment a kijelölt úton 😛 Felérünk egy sziklagyepre, ahol egészen elvész a csapás, balra fordulok a széles, sima turistaút felé, mely fölé barnás-arany levélbaldachin borul. Biztos, hogy erre kell menni.

Biztos?

Két túrabotos lányt követek, végül be is érem őket, de jelzés sehol. Először nem nyugtalankodom, ismerjük már a jelzésfestők logikáját: ha egy széles, jól látható, elágazásmentes ösvényen haladunk, nyilván nem fognak minden ötödik fára jelzést festeni, hisz egyértelmű. Akkor fogok gyanút, mikor hosszas, enyhe emelkedő után egy széles, zöld mező sarkára érünk ki, és jelzés sehol.
Én visszamegyek! Nem bízom a véletlenre. Az avarszőnyeg elnyeli rohanó lépteim neszét. Örökkévalóságnak tűnő idő után visszaérek a kis fenyőkkel tarkázott sziklagyepre, és figyelmeztetek pár szembejövő kollégát, hogy nem biztos, hogy ez a helyes út. Vajon meddig kell még visszamenni, hogy megtaláljuk???! 😦

Pár méterre tőlünk a sűrű alacsony fák mögül kiáltozás hallatszik: Erre gyertek, itt az út!!! Hálásan megiramodok, áttörve a vékony sarjak útvesztőjén, és csakugyan, a sziklákon halványan de egyértelműen ott virít a piros jelzés. Óhogyaza… 😕

Bukdácsolunk egy sort az egyszemélyes csapáson, végig azon töröm a fejem, hogyan előzhetném meg az előttem haladókat. Nagyrészt sikerül. Rövid ideig az erdő szélén megyünk, lápos-saras rét terül el a másik oldalon, bár sár a turistaútra is jut bőven. De nem zavaró. Az annál inkább, hogy forr a nedves rét a napsütésben, mint a gőzkatlan. Megkönnyebbülök, amikor visszatérünk a fák közé. Kisvártatva csatlakozik hozzánk balról egy ösvény, mely, gyanítom, az a jobbra felkanyarodó út, amit láttam, mikor visszafordultam a rossz útról a rét sarkán. Gyanúm be is igazolódik, ahogy megpillantom túrabotos útitársnőimet nem sokkal később. Szerencséjük volt…

A piros keresztet elhagyva hamarosan megérkezünk a Vörös-pocsolya ellenőrző pontjához. Gyönyörű, jól látható az út a sudár szálfák közt, mégis úgy érzem, hogy fogy az erőm 😦 Próbálom húzatni magam a futókkal. Közben összetalálkozom a túrabotos kollégával, akit a Fekete-fejre felmenet előztünk meg, és összeszorul a gyomrom a gondolatra, mennyi időt vesztettem el a helytelen úttal 😦 Pedig igazán hangulatos az erdő, az út meg olyan sima, mintha szőnyegen járnék.

Balra térve a piros háromszögön halad tovább az út, míg nem csatlakozik egy dózerút kanyarjánál kibukkanva a zöld kereszt is. Egyre rosszkedvűbben nyűvöm az utat, pedig igazán kívánni nem lehetne szebb időt. Mégis, mintha ólom lenne a lábaimban. Vajon tényleg igaza van G-nek, hogy engem mentálisan képes így lebénítani a kudarcélmény? 😦 Igazán szánalmas.

A Tarnai-pihenő előtt a zöld háromszögre fordulunk. Iszonyatos meleg van! Csodaszép, hatalmas kövekkel borított, mély horhosban kell lebukdácsolni, sose jártam még erre, de teljesen lenyűgöz a fenyők ragyogó sötétzöldje és a kerek, fehér sziklák, mintha valami óriás elpattant golflabdái hányódnának az árokban. Sajnos fotózni nem tudtam, mert a telefonom memóriája nem bírta tovább 😦 De nem fogom egyhamar elfelejteni, az biztos.

Félúton K.István kapaszkodik velem szembe egy hasonló korú kollégával, nagyon örülök neki 🙂 Pláne, hogy innentől motivációként is szerepel – vajon sikerül utolérnem? 🙂 Remélhetőleg nem úgy, mint a Vadrózsán 😀

Sietek lefelé a kanyargós, mély vályúban, kicsit a Kevély-nyeregre felvezető útra emlékeztet, bár ott nem ilyen simák a sziklák. Káprázatos szépségű kilátóhely tárul elém a hegyoldali zöld mezővel és a fehér kövekkel, még sokkal szebb, mint az Odvas-hegy. Tisztára mesebeli táj. Tele is van kirándulókkal: iskolások, családok, gyerekek. A pontőrök egy zöldbe beleolvadó zöld színű sátorban várnak. Nem állom meg, hogy körül ne csodáljam a kilátást. Mintha május lenne!

A visszakapaszkodáshoz annál kevésbé fűlik a fogam a vakító, morzsalékos aprókavicson, csak az ad erőt, hogy a nem sokkal előbb lehagyott kollégák most szemben velem ereszkednek lefelé. Feljutva a két útvonal találkozásáig, továbbindulok az illatozó fenyők mentén. A zöld háromszög újabb másfél kilométeren át egészen a Csergezán Pál-kilátóig emelkedik, mely öblös deszkapocakjával egészen olyan formájú, mint egy modern, amerikai felhőkarcoló 🙂

István útitársa lent várakozik. Harlekinkaticák tömege lepi el a kilátó alját, engem szerencsére nem csípnek meg. Jártam már ennek a kilátónak a tetején, de nem emlékeztem, hogy ennyire magas 😛 A kilátás pedig innen is mesés! *.* Milyen pirinyó a János-hegy! 😀
(valahányszor messziről nézem a János-hegyet, mindig Éva jut eszembe… 🙂 )

Nem időzöm itt soká, sejthető. Levágtatok a lépcsőkön, közben azt kívánom, bárcsak G itt lenne velem. Együtt nézve még a táj is más. A sűrűbe visszatérve útbaigazítok egy kollégát a kilátó felé, aztán nekiiramodva az árnyas erdőn, követem a széle, lustán kanyargó ösvényt. Nemsokára utol is érem Istvánékat. Menj csak, szaladj! – integetnek. Eszemben sincs! Fáj a lábam, de nem a bakancstól, hanem a melegtől, feldagadt 😕 Elég lesz nekem a “nyugdíjas tempó”, ahogy ők mondják. Nevetséges, persze, hiszen majdnem olyan gyorsan mennek, mint én normál esetben, ez legalább “svájci nyugdíjas” tempó, ha nem jobb 😀
(Svájcban mindig ámulva néztem a ránézésre roskatag, pergamenvékony mámikákat és papikákat, ahogy gyepsíeltek, görkorcsolyáztak, bicikliztek vagy Nordic Walkingoztak a Rajna gátján – bármelyik harmincas-negyvenes magyar “fiatalt” kenterbe verték volna, az biztos!)

Jót beszélgetünk útközben, gyűrjük magunk alá az enyhén lejtős utat, ilyen társaságban még a faluszéli, kiszáradt dűlőút is kevésbé nyűgös. István útitársa rengeteget mesél a gombákról. Észrevétlenül araszol egyre közelebb Nagykovácsi tornya. A végén átmászunk a patak körül burjánzó aljnövényzeten, és aztán csak az aszfaltút leküzdése marad – itt már úgy érzem, mintha parázson lépkednék. De ahogy meglátom a hatalmas Cartographia zászlót, minden gondom elszáll. Visszakapom a hátizsákom, a felfrissüléshez mosdó áll rendelkezésre, és a pecsételés valamint a kölcsönös gratulációk után nagy tál paprikáskrumplit kapunk virslivel, és elégedetten süttetjük a hátunkat a nappal. A vízről nem is beszélve, mert bizony nagyon hiányzott már a víz, egy szál hétdecis kulacs ebben a hőségben annyi, mint egy vízcsepp. De ki hitte volna, hogy ilyen meleg lesz! A buszig már elég nehezen sántikálok el, de a jókedvem töretlen. Újabb két pecsét, és a bakancsnak is adok gondolatban egy csillagos ötöst. Kicsit nyugodtabban várom így a Galgát. Majd meglátjuk 🙂

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s